A gyászt végül beburkolja az élet – Halász Anita gyásztanácsadóval életről és halálról, gyászfeldolgozásról beszélgettünk

Széles spektrumon jelennek meg az érzelmek, nagyon sokfélék lehetnek, ha elveszítünk valakit, mondja a szakember, és fontosnak tartja hangsúlyozni: valójában sosem kell elszakadnunk attól, akit elveszítettünk. Miért fáj annyira szeretteink elvesztése? Mihez kezdhetünk a fájdalommal, a haraggal, a dühünkkel? Vannak-e állomások, szakaszok a gyászfolyamatban? – erre is válaszolt.

– Nagyon sokféle érzés kavaroghat egy gyászoló emberben, ezek egymásnak teljesen ellentmondók is lehetnek. Érezhetünk óriási fájdalmat, ürességet a veszteség kapcsán. Ha elengedjük a haldokló embert, aki nehéz betegségek, szenvedés után végre átlépte a küszöböt, azzal mi is megnyugodhatunk. Örömöt és szabadságot is megélhetünk azáltal, hogy véget ért valami nehéz. Fontos kérdés, hogy milyen a kapcsolatunk a saját érzéseinkkel – mondja a gyász pszichológiájáról Halász Anita, aki a Napfogyatkozás Egyesületnél tanulta, hogyan lehet a halál és más veszteségek feldolgozásához segítséget adni.

Arra, hogy mi segíthet a veszteséget feldolgozni, többféle megküzdési stratégia van.

– Szerencsés, ha valaki családon vagy baráti berkeken belül megkapja a támogatást. Aki tud és mer sírni, szóban kifejezni az érzéseit. Őseinktől fogva tudjuk, hogyan lehet „jól gyászolni”. A falusi közösségekben régen imádkozó asszonyok gyűltek össze a haldokló körül. Ha egy közösség meg tudja élni, hogy egymást támogatja a születésnél, a házasságkötésnél és a haláleseteknél is, az nagy erőt jelent. Elővehetjük tehát őseink szokását több generációra visszatérve. Mindenszentek, Halottak napja környékén, gyertyát gyújtva a síroknál rájuk is emlékezünk – és nemcsak az elvesztésük okán, hanem abban is, hogy tanítottak, megküzdési stratégiákat adtak nekünk ajándékba. Jó hír, hogy a mai társadalomban is megvannak, újulnak, alakulnak ezek a mikroközösségek – mindez igazi emberi találkozásokról szól. Persze családon belül is maradhatunk magányban a gyászunkkal, és sokan egyedül élik át a gyászt, ami zajlik, elvehetetlenül, nem lehet megspórolni, eltakarni. Arra is van példa, hogy a fájdalmat nem tudjuk kellően feldolgozni még egy megtartó családban sem. Ilyenkor érdemes szakemberhez fordulni, aki a szenvedést kicsit enyhíteni tudja azzal, hogy segíti a gyászolót a fájdalmában – mondja.

Ma a társadalom azt kívánja: legyünk túl hamar a gyászon. Kivédhető ez? – kérdeztük a gyásztanácsadót. – Gondoljunk bele, mi történik gyorsan a természetben. A vihar. Jön, elsodor mindent, megrángat és továbbáll. Nem épít, hanem rombol. Ehhez képest milyen lassan kel fel a nap. Ma szinte minden instant, két kattintással, gyorsan elérhető. Ha valami nem történik elég gyorsan, türelmetlenek leszünk. A gyászban érintettként hajlamosak vagyunk tépelődni, milyen elvárást támaszt velünk szemben a munkahelyünk, a családunk. Lehet, hogy ők úgy gondolják: már túl kellene lennünk a gyászon. Márpedig ez nem megy gyorsan. Amikor megjelennek az érzések, adjunk teret nekik, még ha ellene is megyünk a társadalmi elvárásnak. 

A gyász érzelmi feldolgozásában az első év a legnehezebb időszak: ezalatt átéljük az évfordulókat – húsvétot, karácsonyt, születésnapot, nyaralást stb –, amelyeken a szerettünk már nem lehet jelen. A második év már úgy folyik, hogy egyszer megélte a gyászoló a „nélküle” érzést, ezzel együtt „megmaradt”, az élet megy tovább. Erőt gyűjtött, ezzel a tapasztalással vág neki az újnak. A gyászt végül beburkolja az élet, újranöveszti körülötte a teret. Van egy úgynevezett veszteségpont, ami megmarad lenyomatként az életünkben. Behelyezhető az emlékezés, az emlékezetünk rózsakertjébe, amelyben tápláló szép emlékeinknek és veszteségeinknek is rózsát ültettünk. A virágok emlékeztetnek az örömeinkre: születésekre, kapcsolatokra és ezek fizikai szintű megszűnésére, elmúlására is.

Egy gyászfolyamat végén sok esetben az jelenti a megérkezettséget a gyászolónál, hogy nem szakad el az eltávozottól, akit fizikailag ugyan már nem tudhat maga mellett: a kapcsolat tovább él, csak a minősége átalakul. Megjelenhet az elengedés, a kapcsolat átdolgozása, a szorosabbá húzott kapcsolódás, és kidomborodhat a kapcsolat fontossága is: mit tanulhat attól, akit elveszített, milyen ajándékokat kapott tőle és felismerheti a gyászoló, hogy ki volt ő ebben a kapcsolatban. Összességében: elfogadjuk a veszteséget úgy, hogy közben a lehető legtöbbet őrizzük meg, és visszük tovább az elvesztett emberi kapcsolatból. A veszteség tehát ott van, átléphetetlen, kikerülhetetlen: valami elmúlt, már soha többet nem lesz úgy, mint eddig. A veszteségfeldolgozás, a gyászfolyamat azonban nem ezzel ér véget, hanem azzal, hogy a fájdalom „ki tud enyhülni, ki tud könnyülni”, amiben az idő is segít. A kapcsolat minősége átíródhat, sőt pozitív és megerősítő hozadéka is lehet a gyászoló számára.

Halász Anitát arról is kérdeztük: érdemes-e gyászcsoporthoz kapcsolódni a gyászunkkal.

– A közösségnek gyógyító, megtartó ereje lehet: figyelmet adunk egymásnak, és ebben a figyelemben biztonságosan közlekedünk. A gyászcsoportnak anyai, megtartó minősége van. Megjelenik a szeretettér, olyan miliő, amelyben jó lenni, amelyben a tagok egymást segítik. A csoportvezető nem megmondó helyzetben van, hanem a tértartás a szerepe. A csoporttagok számára kiderül, hogy ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. A fájdalom természetes emberi érzés, nem kell szégyellnünk, bűntudatot éreznünk miatta. Sorstársakra lelhetünk a fájdalomban, hétről hétre biztonságosan beszélhetünk róla.