„Az anyám tulajdonképpen odaajándékozott az apámnak” – Ágnes 25 évig hallgatott arról, mi történt vele gyermekkorában

Tóth Katalin

Illusztráció

Adventi jótékonysági akciónkkal kapcsolatban eddig az összetört lelkű gyermekekről írtunk. A bántalmazott gyermekek is felnőnek egyszer. Egy kelet-magyarországi városban sok gyermekes családban nevelkedett, most családjával a szomszéd vármegyében él Ágnes, aki huszonöt évig hallgatott arról, hogy tinédzserkoráig hat-hét éven keresztül rendszeresen megerőszakolta/ szexuális aktusra kényszerítette az apja. Az az ember, akinek óvnia, védenie kellett volna, aki megtaníthatta volna neki, hogy mekkora kincs a létezése. Ágnes nagy küzdő, egy ideje már segítő szakemberként dolgozik. Mesélt a szörnyűségekről, mert hiszi, hogy a saját történetén keresztül tud a legtöbbet segíteni.

Mosolygós, bájos szőke nő ül a videóbeszélgetésben a képernyő másik oldalán. Ágnesről hamar kiderül, hogy az 50-es évei elején jár, és hogy nem volt mindig ilyen kiegyensúlyozott, harmonikus. A mosoly segítség, hogy átlendüljön, és ahogy halad előre az életében, egyre több oka van mosolyogni, mondja. Azt már az elején tisztázza: keresi az útját, hogyan tudja úgy felvállalni a történetét, hogy ez a hitelességét erősítse, ne rombolja. Semmiképpen sem áldozati szerepben akar feltűnni, inkább példakép akar lenni, megszólítani a sorstársait, hogy van kiút és lehet teljes életet élni az átélt traumák után is.

– Legidősebb lányként voltam jelen a családunkban. Anyám háztartásbeli volt, apám segédmunkás. Egy társasház negyedik emeletén éltünk sokan, és engem az anyám tulajdonképpen odaajándékozott az apámnak. Hétévesen már biztosan molesztált. Amikor anya elment a boltba, piacra, engem az erkély felőli kisszobába vitt, rám adta az óráját, és azt mondta: nézzem az órát, nem fog sokáig tartani. Addig a testvéreimet a nagyszobába zárta be. Apám vette el a szüzességemet is. Nekem nem voltak szavaim, hogy kimondjam, mégis éreztem, hogy nem normális, ami történik. Anyámhoz egyszer próbáltam fordulni: apám már szokás szerint bezárta a kicsiket, rajtam volt az órája, és hátrament velem, amikor anyukám valamiért visszajött. Az összekötő folyosón találkoztunk. Próbáltam tőle segítséget kérni, de én kaptam a pofont, hogy mit csinálok. Évekig csendben tűrtem, a testvéreim már harcosabbak voltak. Őket nem bénította meg a szégyen az iskolában. Engem csúfoltak, kirekesztettek. Már első osztályosként nagyon távolságtartó voltam, nem barátkoztam, mocskosnak és bűnösnek éreztem magamat. Olyannak, aki nem érdemes a kapcsolatokra, arra, hogy szóljanak hozzá. Tizennégy éves voltam, amikor átköltöztünk egy kertes házba. Akkor egyszer azt mondtam neki: „Nem nyúlsz hozzám többet.” Onnantól kezdve, hogy középiskolába kerültem, elkezdtem tanulni az egészségügyben, nekem szót fogadott, de voltak más alanyai, nem egyedül engem vett célba. Az egyik testvéremet kétszer is kivettem a karjából, amikor már idősebb voltam. Az már csak később vált világossá: mindez nem elsősorban a szexuális vágyáról szólt, hanem a hatalomról, a másik legyőzéséről és valószínűleg mélységes önértékelési problémáról. Apám nem volt tanult ember, de tudvalévő, hogy ez nem a tanultsághoz kapcsolódik, sok magasan kvalifikált ember is megcsinálja a gyermekeivel. Fiatalon elveszítette az édesanyját, nevelőanyja lett és nagyon kemény viszonyok között nőtt fel. Nem tudni, mit élt meg gyermekként. Valamilyen formában őt is bántalmazhatták, és később ő is kezet emelt a fiaira. Anyám reakcióját pedig magyarázhatnánk azzal, hogy teljes mértékben kiszolgáltatott volt az apámnak és a sok gyermek ellátása mellett a valószínűsíthető feldolgozatlan érintettsége miatt nem találta a kiutat szégyenéből. Mégsem ez a jó megközelítés – mondja Ágnes, aki már tudja: a traumatikus események ciklikusan újraébrednek, újra és újra kell dolgozni ezeket. A kapcsológombok nem tűnnek el a testből, de minél tudatosabb valaki abban, hogy mi történik benne és miért kapcsolódnak be, annál jobban tud a megfelelő eszközökkel és megfelelő módon reagálni.

– Fiatalon hajlamos voltam felelőtlen kapcsolatokba belemenni, és nagyon sokáig nem akartam gyereket. A párommal 25 éve vagyunk együtt, sokáig őt is el akartam marni magam mellől, de nem hagyta. Elsőként neki beszéltem a történtekről, hat évvel a megismerkedésünk után. Mellém állt, terápiára jártunk, elkezdődhetett a gyógyulás folyamata, mindez 34-35 éves koromban. Később elkezdtem magamat képezni: természetgyógyászatot, családállítást tanultam, pszichológushoz jártam, csoportmunkákban vettem részt és sok önmunkát végeztem. Sokáig csak apámra haragudtam, azután meg kellett dolgoznom az anyám iránti haragot is, egyáltalán megengedni magamnak a gondolatot, hogy az anyámnak is szerepe volt a történtekben. Erős karakterrajzzal érkeztem a világra, azért is tartok itt – állítja. Ágnes évekig kórházban dolgozott ápolóként. Később sok területen kipróbálta magát, családi napközit üzemeltetett, most coach képzésre jár. Határozott véleményt formál például a szülőséggel kapcsolatban.

– A leendő és gyakorló szülőknek is fel kell ismerniük, hogy kötelességük felelősséget vállalni a saját és gyermekeik sorsáért, ehhez átdolgozni az elakadásaikat, traumáikat, fájdalmaikat. Amíg ez nem történik meg, addig az automatizmusok kapcsolnak be a krízishelyzetekben. Az iskolákba pedig fontos lenne bevinni a lexikális tudáson kívül a gyermekek jogait is, hogyan védhetik meg magukat, kihez fordulhatnak, ha bajban vannak. Meg kell szólítani a nevelőket is, a családokra, a gyermekekre ők is nagy hatással vannak. Protokollokra lenne szükség, egy jól lekövethető térképre, amit mindenki ismer: ami segít eligazodni és utat találni a gyógyuláshoz vezető folyamatnak. A Barnahus-szolgálat például, ahol az abúzusgyanús gyermekeket hallgatják ki, szakmai útmutatókat, ajánlásokat dolgozott ki, hogy növeljék a jelzőrendszer éberségét – a munkájuk ebben is példaértékű. Mindezekre szükség van, hogy felelősségteljes új generáció növekedjen fel – sorolja Ágnes. Fontos tartja azt is, hogy az áldozatoknak, akik közül sok még gyógyulatlan, legyen tere összeülni.

– A testvéreimnek azt mondtam: ha összejönne a család, gyertyát gyújtanánk, és megfognánk egymás kezét, elismernénk egymásnak, hogy nehéz volt a gyermekkorunk, de mégis itt vagyunk, számíthatunk egymásra, az gyógyító erejű lenne. Márpedig csak akkor tudunk szeretetteli kapcsolatokat létesíteni, ha gyógyulunk.

Dr. Lazáry Györgyné klinikai gyermek szakpszichológus, igazságügyi pszichológus szakértő rávilágít: Ágnes élettörténete azt példázza, hogy a gyerekek szexuális abúzusa nem új keletű jelenség. Ugyan nincs rá tudományos kutatás és számadat, de a korábbi évtizedekben is sok kislányt és kisfiút is ért szexuális abúzus. A beszeljrola.huhonlapon mostanáig 337 személy írta le a történetét, sokan közülük idős emberek, akik életükben egyszer vagy akár hosszú időn át abuzálódtak. Sokuk évtizedeken át nem beszélt. Az átélt súlyos trauma különböző életkori szakaszokban különböző módon, de lényegesen befolyásolta az életük alakulását. Az Európai Barnahus hálózat (26 országban van már) azt a felismerést szolgálja, hogy az abuzált gyermek érzi, hogy bűnös dolgot követtek el ellene, és úgy gondolkodik: a bűnösnek bűnhődnie kellene. De nem biztos, hogy eljut arra a felismerésre, hogy ennek mi az útja, hogy egy felnőttnek el kellene mondania a vele történteket. Sokszor gondolják azt a gyerekek, hogy ha őket az édesapjuk megerőszakolja, más apuka is így csinál a gyerekével. Sajnos a szexuálisan vagy bármilyen más módon abuzált gyerekek nagyon kevés olyan tünetet mutatnak az óvodában, iskolában, sportegyesületben, amiből a felnőtteknek eszébe jutna, hogy abúzus történt a gyermekkel.

A Barnahus Szolgálat eddig is és a továbbiakban is feladatának tekinti, hogy elsősorban szakembereknek érzékenyítő előadásokat tartson, ahol a tapasztalatokat, főleg a traumatizált gyermeki viselkedésről át tudják adni és a gyanújukat fel tudjuk kelteni.