Mesélő Podcast: vasi kéményseprők történetei évszázadokkal korábbról

„A kéményseprő azért fekete, mert a sok korom igen belepi. A kéményseprő nyírágseprőt, létrát, koromkaparót és kályhacső-seprőt szokott magával hordani, fejét egy jó széles posztóval vagy bőrrel köti be, úgy, hogy csak az arca látszik, csizma helyett papucsot hord, mert azt tűz estén sokkal hamarabb levetheti!” – A századfordulós újságban megjelent leírás pontosságát visszaigazolja a Trotz Lőrinc kéményseprő 1876-ban, Sárváron kiállított számláján látható rajz. 

– Az ipartörténeti kutatások azt írják, hogy az első kéményseprők Itáliából érkeztek, akik ismerték a jó kéményhuzat és levegőáramlás titkát, és a kéményseprés Európa szerte megbecsült, tisztes szakma lett. A közbeszédben csak „koromlovagoknak” vagy „füstfaragóknak” nevezett embereknek szíveslátásban volt részük, hozták-vitték a híreket, járták a falvakat gyalog, szekéren, és úgy tartották, hogy ők hozzák a szerencsét. A fáma azt is tudni véli, hogy Mária Terézia uralkodónő elvesztett arany szerencsepatkóját egy kéményseprő találta meg, és attól kezdve mindenki szerencsésnek tartotta, ha kéményseprővel találkozott. Magyarországon a kéményseprés iparszerű foglalkozásként a 16. században jelent meg. Az első kéményseprőt egy 1590 szeptemberében kelt soproni dokumentumból ismerjük, amikor „Heraus Kristóf kéményseprő iparos letette a városi polgáresküt”.

A történet pikantériája, hogy a Heraus név jelentése = „ki innen”, utal a foglalkozásra. Az kétségtelen, hogy a kéményseprés a városokban tűzvédelmi okokból történt kötelezővé tétele nyomán fejlődött iparrá. A folyamatot erősítette, amikor Mária Terézia császárnő az országba telepedő olasz kéményseprőket kiváltságokkal ruházta fel. Kőszegen Lorenzetti Domonkos 1748-ban kapta kézhez az egész Vas vármegyére kiterjedő kéményseprő mesterjogot. Sajnos azonban a gyakorivá váló tűzesetek vizsgálatai azt bizonyították, hogy a „kéményseprési reál-jogot” bíró mesterek emberei munkájukat, a kémények tisztítását, nem minden esetben végezték kellő felelősséggel, ezért az ipartestületek a 19. században a kéményseprő iparigazolvány kiadását már szakképzettséghez kötötték, és a kémények havonkénti ellenőrzését írták elő. 

A belügyminiszter e tárgyban kiadott rendeleteiben a helyi törvényhatóságoknak feladatául szabta, hogy: „A kémények legalább is havonként egyszer, vagy ha a helyi körülmények kívánják többször is söpörtessenek. Ennek megtartásáról a helyhatóság házról-házra járva biztos meggyőződést szerezzen. A kémények seprése - csakis felelősségre vonható és szakértő kéményseprők által végezhető.” 1866-ban Vas vármegye kéményseprő privilégiumát Skényi János és József nevű fia bírta. A privilégium tulajdonosa ekkor arról rendelkezett, hogy Sárvár várost és a járás 23 községét illető kéményseprési jogot Trotz Lőrinc főlegényüknek adják el.

A szerződésbe foglalták, hogy a főlegény 20 évi becsületes munkája jutalmaként havi 100 forintos törlesztési kötelezettséggel kapta meg a sárvári kerületi jogot. A csehországi Joachimstahlban (ma Jachymov) született Trotz Lőrinc mester 1892-ben, 70 évesen, Sárváron hunyt el. Halála után özvegye örökbe fogadta Rách Károly nevű segédjét, aki ezt követően a mesternő leánynevét is felvéve Tichy-Rách Károly néven gyakorolta iparát, és aktívan vett részt a megyei és országos kéményseprő szakmai testületek munkájában, valamint Sárvár város társadalmi életében.