Mesélő podcast: Vép mezőváros takács céhének véletlenül előkerült pecsétje

A bognár, pintér, takács, varga foglalkozást jelentő szavakat napjainkban jószerével csak családnévként ismerjük és bevallva-bevallatlan, nem könnyű feladat, ha szabatosan meg akarjuk fogalmazni, hogy valójában mi is volt a hajdani iparosok által végzett tevékenység. Például a pintér „a hordót, kádat és más gazdasági, háztartási faedényt puhafából készítő iparos”, vagy takácsnak a „kender-, len-, esetleg gyapjúfonálból szövetet készítő mesterembert” nevezték. 

A fogyasztói társadalomnak hála, a hétköznapjainkban használt tárgyakat, háztartási eszközöket, vagy az élelmiszereket bevásárló központokban szerezzük be, és meseszerűen hangzik, hogy valamikor, a letűnt időkben a napi használati cikkeket céhek kebelében dolgozó mesteremberek készítették. A céhek működéséről manapság jószerével néprajzkutató szakemberek tudományos értekezéseiből szerezhetünk információkat. Ezeket olvasva tudhatjuk meg, hogy a céhalapítás csak meghatározott számú, azonos foglalkozást űző iparosok kérelmére volt lehetséges, és az eljárás legfontosabb mozzanata az articulus, azaz a céhlevél megszerzése volt. Az önálló céhszervezetek dokumentumaik hitelesítésére pecsétet használtak, amelyeken az adott céhre jellemző szerszámok és termékek voltak láthatók. 

Köriratuk tartalmazta a céh nevét, székhelyét és alapítás évét is. A pecsétek mutatták az egykori munkaábrázolásokat, termékeket és szerszámokat, ritka esetben a céh védőszentjét is. Levéltári kutatás közben egy szerencsés véletlennek köszönhetően leltünk rá Vép mezőváros takács céhének pecsétjére azon az igazoló levélen, amelyet „Tekintetes Nemes Vasvármegyében Vép privilegizált Mezővárosban Működő Becsületes Takács Céh 1836. Pünkösd havának 22. napján állított ki Varga József mesterlegény számára, aki két esztendeig, kilenc hónapig és két napig dolgozott Janzsó János vépi műhelyében és magát híven, szorgalmatosan, csendesen, békességesen és tisztességesen viselte.” 

A diplomát hitelesítő pecsét középmezejében háromszög alakban egymáshoz illesztett vetélő alatt az 1732. évszám látható. A pecsét német nyelvű „SIGL D. WEBER HANDW. IN MARCKT WIEBT” körirata magyarra fordítva: „Vép mezőváros takácscéhének pecsétje”. A váratlanul felbukkant céhlevél jelentőségével akkor szembesültünk, amikor kiderült, hogy a vépi takácscéh alapításának időpontja eddig ismeretlen volt. Helytörténeti kutatás révén egy 1815-ben végzett vármegyei jelentésből tudtuk meg, hogy a céhnek Vépen kívül Nárai, Perint, Porpác, Bőd, Zuggó, Kenéz, Bozzai, Kopács, Lipárt, Kisfalud, Tana, Nagykajd falvakban élő mesterek is tagjai voltak, de mivel a céh privilégiumlevele nem maradt fenn, az alapítás évét csak a most előkerült dokumentum alapján ismerhettük meg. 

A pecsét német körirata és az 1732. évszám arra utal, hogy a vépi takács céh alapítása a törtök kiűzését és a Rákóczi-szabadságharc bukását követő évtizedek konszolidációs időszakában, feltehetően királyi engedély alapján történt. A szombathelyi tanács előtt Varga József ellen lefolytatott per mellékleteként előkerült vépi dokumentum nemcsak egy párját ritkító céhes dokumentumot hozott elő, de érdekes kérdéseket is gerjesztett. Történt ugyanis, hogy nevezettet Horváth Pál tizenháromvárosi molnár tetten érte, amikor udvaráról két „pókát” el akart lopni, és ezt követően a tolvajt a városi fogházba vitte. A vallatás során Varga bevallotta, hogy amióta mestere elbocsátotta, magát tolvajlásokból tartotta el. Lopott „pókákat” Lipártról és Kajdról, sőt a kenézi templom perselyének kifosztását is beismerte. 

A „pókák” értékesítéséből befolyt pénzt azután tőle egy Bakonyi nevezetű „werbung muzsikus” „gyűszű-játékon” elnyerte. Nem szégyelljük bevallani, hogy az értelmező szótár segítségével tudtuk csak kideríteni, hogy a póka = a pulykával, a „gyűszű játék” pedig a napjainkban „itt a piros hol a piros” néven ismert vásári szerencsejátékkal azonos.