Egyfecske: Ami zsigeri, az igazi?

Tavaly év végéhez közeledve Kádár Annamária előadásán hallottam egy nagyon érzékletes példát, hasonlatot, ami arról szólt – ha jól emlékszem, Máté Gábort idézve –, hogy a gondolatok hazudhatnak, mert az elme becsapható, a felszínen mozgó érzések jönnek-mennek, de a zsigeri érzés, azaz a „gyomor” nem hazudik. Én ezt egy picit másképpen megfogalmazva úgy mondanám, hogy a legbensőbb indíttatásunk, ami kicsit sem racionális, sőt nemegyszer teljesen szembemegy mindennel, ami reális – na az, ami az igazat súgja nekünk. De mi hajlamosak vagyunk elhessegetni, mert egyrészt nem logikus, másrészt a nagyvilág úgysem értené meg stb. Miközben ez a zsigeri érzés a mi valódi iránytűnk, és ha vagyunk annyira bátrak, hogy elinduljunk az általa mutatott irányba, akkor bizony rátalálhatunk a sorsutunkra s vele együtt a sorsfeladatunkra. Ez nem életkorhoz kötött, nyolcvanévesen sem késő felfedezni azt, akik vagyunk s azt, akivé válhatunk. A könnyebbségérzés, amikor egyszerűen zsigerből tudjuk, hogy valami minden körülmény ellenére helyes és jó – megtéveszthetetlen, s úgy ragyog a sötétségben, mint a fáklya lángja. Vajon készen állunk követni a fényét, a fényünket?