Jó reggelt, Vas vármegye!

Kész érzelmi hullámvasúton mentem át a doni megemlékezésen. Elsőként a hála érzése fogott el, hiszen ők is hozzájárultak ahhoz, hogy az én generációm már a békébe született bele; fogalmunk sincs róla, milyen, amikor bekopognak reggel, és menni kell. Ha akar az ember, ha nem. Fogalmunk sincs, milyen az életveszély, a fegyverek és bombák hangja, a gyerekek sikítása. Mi csak filmekben látunk ilyet, és bármikor elkapcsolhatunk. Ők nem tehették ezt meg. Egy pillanatra elkapott a fortyogó düh, miért érdemeltek ilyen tragikus sorsot? Vajon mit éltek át ezek a katonák, akik akaratuk ellenére, kötelességből, mínusz 30 fokban várták a biztos halált a Don-kanyarban? Végül a dühöt felváltotta a szomorúság. És a legmélyebb tisztelet.