Aki a természet gyermeke - Hábetler Istvánnak akkor is van kapása, amikor másnak semmi nincs

– Szögből és gombostűből hajtottunk horgot, cérnával horgásztunk, és a nagyok (az öregek) példáján tanultunk – a mai napig tisztán élnek a hatvan évvel ezelőtti emlékek Hábetler Istvánban, aki anno a Répce folyó (akkor még nem szabályozták) partján vált a horgászat megszállottjává. Peresznyén nőtt fel, édesapja iskolaigazgatóként szolgált, éltek Csepregen is, volt hát alkalma kitapasztalni a környékbeli vizeket. – Lehetőségem lenne rá, de telepített horgásztavakra nem járok, én a Répcében, a Rábában, a Pinkában és a kisebb vasi patakokban pecázok, sokan elképzelni sem tudják, milyen szép halak laknak bennük. A környezetről nem is beszélve: naponta találkozom szarvassal, őzzel, látok hódot, vidrát, rókát, sakált. Hamarosan újra dalra fakad a nádirigó és a poszáta is – meséli, majd úgy fogalmaz: – Én a természet gyermekének érzem magam. „Csendes őrültnek” tartanak bennünket, pedig a vízparton sosem vagyok egyedül. Amikor arról faggatom, hogy bizony a csendben levéshez „fel kell nőni”, meg kell érni, akkor bevallja: a horgászat arra is megtanít, hogy meghalljuk a saját hangunkat. A horgászat egyfajta spirituális tevékenység is. A fogás a célja (mi más?), de a zsákmányt nem tartja meg. Úgy hírlik: Hábetler István akkor is fog halat, ha más nem. 

Hogy mi a titka? – A rutin meg az évek – vágja rá, majd így folytatja: – A horgászat nem abból áll, hogy bedobok két botot, és várom a csodát. Én akkor is kellemesen elfáradok, amikor békés halra horgászok, mert folyamatosan ténykedek. Szoktam mondani, telefonálok a halaknak. Ez a gyakorlatban azt jeleni: megkoppantja a botját. A hal ugyanis nemcsak a szag- és az ízanyagokra, hanem a rezgésre is reagál. Az is hírlik: Hábetler István télen-nyáron, forróságban és fagyban is horgászik. – Tavasztól nyárig hajnal négy, fél öt körül kelek legkésőbb, utána jön a reggeli rutin, benne a szendvicsgyártással. Ma már nagy esőben nem horgászok, ezeket a napokat felkészülésre, bevásárlásra, anyagbeszerzésre fordítom – teszi hozzá. Ritkán fázik, mert a szó szoros értelmében végigdolgozza a horgászatra szánt időt. – Télen kevesen horgásznak, mert a békés halak tíz fok alatti vízben óvatosan táplálkoznak, pici csalikat lehet csak ilyenkor használni. Ahogy változott az éghajlat, és egyre enyhébbé váltak a telek, jött a pergetős műcsali – ott az ember nem fázik, mert folyamatosan mozgásban van. Bátran állítom, simán tíz kilométert gyalogolok egy horgászat alkalmával. 

Én nem várom, én keresem a halat – mondja. Aztán arról mesél: a technika mostanra nagyon messze jutott, de bizonyos dolgokat, módszereket nem tart helyesnek, mert elveszik a horgászat fílingjét, jellegét, varázsát. Ilyen például – mondja – a szonár használata, amellyel előre feltérképezik, az adott helyen mennyi hal tartózkodik. Ha nem elég, be sem dobják a vízbe a botot. Hábetler István szerencsésnek tartja magát, mert párja – akivel négy éve találkozott – nemcsak elnézi a hivatássá lett hobbiját, de gyakorta vele is tart a vízpartra. Sőt! Az sem ritka, hogy több vagy szebb fogása van, mint neki – árulja el. Búcsúzóul arról kérdezem, melyik a legemlékezetesebb fogása. – Amíg nem szabályozták a Répcét, négy kiló feletti sebes pisztrángok is laktak benne. Volt hozzájuk szerencsém – vágja rá, és már indul is a horgászboltba.