Egy átlagosnak indult buszozás önfeledt örömei

Elfelejtette megnyomni a leszállást jelző gombot, csak nézte, ahogy egyenes háttal ül, apró ujjait a mellette ülő combján pihenteti, és boldogan kiáltja: „Ajtó!” Minden megállóban felderült az arca, mosolyában keveredett az a bölcsekre jellemző nyugalom és az újdonság varázsa. Észre sem vette, hogy már többen is figyelik. Ha nem az ajtót bámulta, akkor a hangosbemondót hallgatta tátott szájjal – neki akkor, ott minden úgy volt kerek, ahogy volt. Azon a hűvös, szeles délelőtt a hároméves forma kisfiú egy tucatnyi embert tanított meg (újra)rácsodálkozni a hétköznapokra. Amikor egy megállóval később leszállt, még hallotta a csilingelő gyermekhangot. Pár perccel később pedig, már a lakáskulccsal a kezében, nem tudott nem elmosolyodni: ajtó.