Egyfecske: rácsok nélkül

Sokszor gondoljuk azt, hogy ha valakit kizárunk az életünkből, ha elfordulunk tőle, ha végképp berágunk rá, vagy a brazil szappanoperákat idéző tehetséggel emlékezetkiesést színlelünk, akkor minden a világon megoldódik. Akkor nyilvánvalóan az a bizonyos új, tiszta lap kerül a pakli legtetejére. Igen ám, de attól még, hogy letakarjuk azt, ami volt – s ezáltal legtöbbször azt is, ami még lehetett volna –, mindaz, ami megtörtént, egyáltalán nem válik köddé. Nem tűnik el. Bennünk marad, valahol a lelkünk, szívünk legmélyén. Ott marad, ahova éber állapotunkban nem merészkedünk többnyire, de ahova az álmaink éjszakáról éjszakára elrepítenek minket. Oda, ahol mindaz, amit elnyomni, be- és elzárni szeretnénk, újra erőre kap, s dühödtebb erőre, mint valaha. Minél inkább tömködjük befelé, annál nagyobb lendülettel tör kifelé – ez bizony így működik. Vagyis amikor rácsokat emelünk magunkban, valójában nem a másikat, nem a régmúltat, nem az emlékeket, hanem önnön lényünket dobjuk be egy olyan cellába, amelyből senki nem szabadíthat ki bennünket – csak a börtönőrünk. Azaz mi magunk. Hogy mégis hogyan mondhatunk le erről a pozícióról? Úgy, hogy kinyitjuk az ajtót, és megízleljük az olykor sós, néha édes, máskor kesernyés szabadságot.