Zakatoló modellek megunhatatlan pályák a Don Boscoban

Minden szülő és nagyszülő tudja, hogy a vonat örök. A zakatoló, óriási szerelvények valahogy mindig a megállíthatatlanságot, a hatalmasságot, az emberi elme találékonyságát mutatják. Egyszerre emlékeztetnek a gyorsan múló időre és az állandóságra. A pályaudvarok, a vagonok, a mozdonyok rengeteg történetet őriznek, rengeteg történet mellett haladtak el, és még ugyanennyit várnak. A legtöbb nagyszülőnek ott van a fiókjában az unokáknak eltéve egy-egy féltve őrzött vasútmodell – mondja Nacsa Zoltán, a Szombathelyi Vasútmodellező és Vasútbarát Egyesület elnöke. A továbbadás fenntartja a körforgást: akárcsak a kiállított terepasztalon, folyamatosan közlekednek életünkben is ezek a különös szerelvények.

A terembe lépve kívül érezheti magát valamin az ember – ahhoz, hogy feltárja magát előttünk ez a világ, beljebb kell menni. Jó elgondolás volt ez a makettezőktől, a térszerkezet meghívott, beforgatott, azt mondta: maradj, figyelj. És tényleg, az unokákat szinte ki sem lehetett vinni onnan. Nézték, figyelték ezt a nyugodtan zakatoló univerzumot. Volt, akit a mozgás, a mechanika ejtett rabul, figyelte, hogyan lassulnak-gyorsulnak a vonatok, érdekelte, miért és mikor áll meg egy-egy szerelvény. De az sem volt ritka, hogy valakit a táj kötött le, a terepasztal domborzati viszonyaiban gyönyörködött.

A dobogón gyermekeknek rendeztek be egy külön sarkot. A kis masiniszták ott kedvükre játszhattak a mozdonyokkal.

A játéksziget előtt egy kedves öregúr tartja szemmel a zakatoló világot. Ő Sudár László, vagy ahogy Nacsa Zoltán mondja, ő volt a mi Laci bácsink. Testnevelő tanárként a csepregi általános iskolában modellező szakkört vezetett. Neki állítottak emléket ezzel a két felső modellparkkal.

A főszíntéren is két nagy rendszert láthattunk. Az egyik kézi vezérlésű, a másik automata, ahol a szerelvények nyílt vonalú pályákon beállított rendben közlekedtek. Többéves munka van ezekben a terepasztalokban. Ez a gondoskodás az, ami hajtja a mozdonyokat. Persze kell az elektronika is, de az igazi értéket mégis az a humán erő, az a rengeteg idő adja, amit az egyesület tagjai beletesznek a modellezésbe.

Mert ezek nem ripsz-ropsz dolgok, egy apró bővítés is eltarthat egy egész évig. A főrendszert 1998-ban kezdték el építeni és 2009-ben fejezték be. Vagyis tízéves munkafolyamatról beszélhetünk egy olyan világban, ahol a napról napra határidők és változékonyság vesz körbe minket minden oldalról.