Tökéletes volt a Hollywood Classics első estéje

Mintha bokáig gázolnánk a csillagokban: aranyló faleveleken lépkedünk el a Bartók Terem lépcsőjén fölfutó vörös szőnyegig. Különben is bársonyos ez a csütörtök este, a Savaria Szimfonikus Zenekar Hollywood Classics-szériájának tűzijátékos nyitánya. A kilencedik év, összesen három alkalom (a harmadik vasárnap). Nagyon nagy az érdeklődés. Úgy látszik, az ember nemcsak melegségre, hanem valami könnyedségre, sőt: eleganciára is vágyik. Most megkapja: minden klappol, a konferansziétól az énekeseken, a muzsikusnak sem utolsó karmesteren át a színpadot majdnem szétfeszítő zenekarig és a filmbejátszásokig. A legvéresebb, legfájdalmasabb jelenetek kíméletesen kimaradnak, itt most a játék a lényeg. Hát akkor játsszuk azt, hogy játszunk megint.

A Bartók Terem mennyezetén fénycsillagok forognak, minden széken mézeskalácscsillag: Kolovratnik Krisztián, az este fölkészült (szellemes és informatív) konferansziéja egy alkalmas dramaturgiai pillanatban megkérdezi, hogy mindenki megkapta-e az előkarácsonyi ajándékot (a csillag nem csak a Hollywood-koncerten érvényes). Mert ha esetleg nem, akkor – mit lehet tenni – ő a saját csillagával pótolja a hiányt. De mindenki megtalálta a maga csillagát.

Kolovratnik Krisztián is: hosszabb színészi szünet után a frissen bemutatott Budapest Noir főszereplőjeként tért vissza a filmvászonra. Mintha neki találták volna ki a karcos és érzékeny oknyomozó újságíró figuráját, aki az egyre vészjóslóbbá váló harmincas évek Budapestjén egy lány halálának körülményeit igyekszik kideríteni. Az Est munkatársa, már akkor megremeg az ember szíve, amikor meglátja a jól ismert tipográfiát az impozáns szerkesztőségi épület homlokzatán. De a legerősebb szívdobogást mégis a jobbnál jobb színészek okozzák: az emberi arc, amint történeteket mesél.

Ez a semmihez sem hasonlítható, elementáris élmény – arcok a filmvásznon – nem marad el a Hollywood Classics-esten sem, amely tulajdonképpen észrevétlenül a film hőskorába visz vissza. Mintha némafilmjeleneteket néznénk, élő (film)zenei kísérettel. Amire (mármint a zenére) eleinte azért volt szükség, mert túl hangosan dolgoztak a mozigépek. Bár zene nélkül a film azóta se működik. Kolovratnik Krisztián azt meséli, az utómunkák során a rendező rendszerint azzal nyugtatja a kételyekkel teli munkatársakat, hogy: „Nyugi, majd jön alá a zene!”

A hagyomány és újítás megállíthatatlan hintajátékában az idén tévésorozat-zenével bővült a Hollywood Classics kínálata. A diadalmas Dallas adja meg az alaphangulatot, aztán sorjáznak a valahonnan így is, úgy is ismerős dallamok és a Boros Ferenc – Horváth Zoltán filmes páros által összeszerkesztett filmbejátszások: Trónok harca, Kill Bill, A cápa (azzal a félelmetes kis szekunddal), a Reszkessetek, betörők, a Lánglovagok, a James Bond (Élni és élni hagyni), aztán a Rocky, a sosemvolt kultúrák zenéit megszólaltató Avatar, A jó, a rossz és csúf, a Hair (de még hogy!), a Sing – vagyis Énekelj! Ami a meghívott énekeseket illeti: a „szombathelyi szálat” Farkas Alexandra képviseli az idén, a sztárvendégstátust Kocsis Tibor érdemelte ki.

Egyik is, másik is jó választás: nem pusztán a hangi adottságok miatt. Bár lehet, hogy csak az általános jó hangulat miatt tűnnek ők is rokonszenvesebbnek az átlagosnál. És nehogy elfelejtsük a vörös szőnyeges eseményekre termett kommunikatív karmestert, Pejtsik Pétert, aki nemcsak a bőgőt kezeli, ha kell, hanem azt is megmutatja, hogyan lesz egy pont ötven éves Hair-slágerből bűbájos valcer (lehet dúdolni: „szó-dó-mi”).

Minden közreműködőt itt lehetetlen fölsorolni, de a koncert végén van stáblista is (jó, hogy végigböngészhetjük a teljes zenekart). Úgy, ahogy Hollywoodban kell.

A csütörtöki esemény csodás fotói a nap képei lettek nálunk, itt érheti el cikkünket!