A prédikátor vasi borozásai

Szenczi Molnár Albert református prédikátor, költő, műfordító 1612-ben, 38 évesen életének deléhez érkezett. Addigra bejárta fél Európát, diákként és tanárként a legjobb egyetemeken fordult meg. Több mint egy tucat műve jelent meg eddig latinul, magyarul és görögül. Jó barátságban volt Keplerrel és több más tudóssal. Értett a nyomdászathoz, élete örök vágya volt, hogy saját nyomdája legyen, és hogy maga is könyveket adhasson ki. Egyik német kortársa szerint ő volt a „magyar protestáns egyház fénye és oszlopa”. 1611-ben megnősült, felesége, Ferinari Kunigunda Luther Márton rokonságához tartozott. Röviddel azután, hogy megszületett első saját gyermeke, hazaindult, hogy előkészítse Magyarországon történő letelepedésüket. A család már az induláskor nagynak számított, feleségének az előző házasságából is volt három gyermeke. A kezdeti körülmények kedvezőnek mutatkoztak, de terve mégsem vált valóra. Két évvel később újra próbálkozik. Mecénása ebben az időben Batthyány Ferenc volt. Azt tervezte, hogy segítségével nyomdát alapít majd Rohoncon. Végleges hazatelepülésre gondolt, amikor 1614-ben családját is magával hozta Magyarországra Oppenheimből. Feleségét és a gyerekeket átmenetileg Szencen, a rokonságnál helyezi el. Egyedül indul útnak, mai kifejezéssel élve üzleti tárgyalásokat folytat, ott van a református egyház fontosabb eseményein is. Naplója ebben az időszakban nagyon szűkszavú, a legtöbbször a dátum mellett csak a település nevét közli, ahol az adott napot töltötte. Hosszabban csak azokról az eseményekről írt, amelyeket valamiért fontosnak vagy emlékezetesnek tartott. Ilyen volt 1614. október 31-e. Erről a napról azt jegyzi fel, hogy „voltam az Vashegy pinczeiben”. Azt, hogy pontosan melyek voltak azok a pincék, amelyeket akkor felkeresett, ma már nehéz lenne megállapítani. Az biztos, hogy Batthyány vendége volt, így valószínűleg a felsőcsatári vagy a vaskeresztesi oldal présházainál járhatott. A szövegből arra következtethetünk, hogy nemcsak Batthyány udvarbíró borát kóstolta meg, hanem másokét is. Azok közül a pincék közül, amelyek akkor álltak, valószínűleg már egy sincs meg. Az 1700-as évekből megmaradt épületek között lehetnek olyanok, amelyek – részleteiket tekintve korábbi időszakokra, így Szenczi Molnár korára is emlékeztethetnek. Hősünk másnap Somorjára utazott a rokonaihoz, de november 10-én már újra Vashegyen találjuk. Erről a napról azt tartotta fontosnak feljegyezni, hogy Szent Márton ünnepének előestéjét töltötte az egyik Vas-hegyi pincében. 11-én reggel ment Rohoncra, a Márton-napi süteményt már az ottani horvát lelkésznél fogyasztotta el. A szűkszavú feljegyzés több okból is fontos dokumentum. Jelzi, hogy Márton tisztelete, a hozzá kapcsolódó szokások a protestánsok körében is éltek és élnek. Szent Márton ünnepét Szenczi Molnár Albert is megtartotta. Nem ő volt az egyetlen szent, akit számontartott. Naplójának egy korábbi bejegyzése arról tanúskodik, hogy Marburgban felkereste magyarországi Szent Erzsébet sírját. Szenczi Molnár Albert tehát fontosnak tartotta, hogy megemlékezzen a Vas-hegyi borospincékről. Az ottani borral valószínűleg nem 1614 őszén találkozott

először. Sógora, Szilágyi István volt egy darabig a közeli Csém (Schandorf) lelkésze. Előfordulhat, hogy a kölcsönös látogatások alkalmával az asztalra itteni bor került. Szenczi Molnár Albert puritán embernek számított. Naplójában alkalmanként a magánéletére vonatkozó információk is szerepelnek. Megemlíti többek között azt is, hogy fiának kibújt az első két foga. „Szórakozásra, kikapcsolódásra” utaló bejegyzésekkel alig-alig találkozunk.

A Vas-hegyi pincékben eltöltött két este mellett legfeljebb azt az alkalmat számíthatjuk még ide, amikor sógora kíséretében Muraszombatból átruccant Varasdteplicre, hogy megfürödjön az ottani „hiv vízben”, azaz hévízben.

Az 1612-14-es évek Vas megyéhez kötik a neves prédikátort. A leghosszabb időt – összességében valamivel több mint egy évet – Rohoncon és Szalónakon töltötte, sok más településen is megfordult. A nyomdaalapítási terve nem vált valóra. Amikor jött, halálig tartó megtelepedésre gondolt, amikor távozott, húsz év volt még hátra az életéből.

A kérdésre, hogy miért ment el mégis, maga ad választ: „….megvolt volna szükséges táplálásom, hogyha az ott való állapothoz tudtam volna magamat alkalmaztatni”.