Rohoncon ásnak tovább

Dr. Vadász Gábor sebész, aneszteziológus, nyugalmazott főorvos arra tette föl az életét, hogy igazságot és nyugalmat szolgáltasson édesapjának, Vadász Gézának és édesapja ikertestvérének, Árpádnak. Mindkettejüket 1945 márciusában, nagyszombat éjszakáján ölték meg, száznyolcvan magyar zsidó között a rohonci (Rechnitz, Ausztria) Batthyány-birtokon, ahol mulatságot rendeztek éppen. És amikor a hangulat a tetőfokára hágott, a visszaemlékezések szerint a helyi Gestapo vezetője adott jelt, „önkénteseket toborozva”, a zsidóölésre. Csak úgy. Szórakozásból.

A Budapestről munkaszolgálatra behívott Vadász Gézát és Vadász Árpádot Kőszegről hurcolták Rohoncra. Agota Kristof/Kristóf Ágota ikerhősei A Nagy Füzet vonatkozó fejezetében, Az embernyájban ezt írják a közös naplóba: „Dzsip tűnik föl az útkereszteződésben, tisztek ülnek benne. A dzsip lassan halad, mögötte katonák jönnek; a puskájuk vállszíjra vetve. Mögöttük embernyáj közeleg. Gyerekek, mint mi. Asszonyok, mint az anyánk. Öregemberek, mint a cipész. Kétszázan, háromszázan vannak, katonák veszik körül őket, a mi országunkból való katonák. Senki nem beszél, senki sem sír; mindenki mereven nézi a földet. (...)” Kristóf Ágota bátyja (majdnem ikertestvére), Kristóf Jenő ráismert a regényben rögzített jelenet kőszegi valóságos mintájára. Látták aztán gyerekként azt is, hogy ponyvával épp csak letakart tetemeket szállítanak valahonnan, valahova Kőszeg utcáin. Amikor néhány éve Kristóf Jenőnél jártunk Zalaegerszegen, megjegyezte: sokszor eltűnődik azon, hogy „vajon hol nyugszanak ezek az emberek”. Dr. Vadász Gábor sejti, hogy hol: annak érdekében is mindent megmozgat, hogy a „kőszegi mocsárban”, a Guba-hegyen a végére járjanak a tömegsír feltárásának. De most azért jött el Szombathelyre, hogy a zsidó hitközség szabadegyetemi sorozatában beszámoljon a rohonci tömeggyilkosság utóéletéről. Az a típusú ember, akinek jó a közelében lenni: szelíd eltökéltség árad belőle. Orvos, aki a józan észre apellál, miközben tudja, hogy a racionális döntések gyakran ellentmondásba kerülhetnek a szív (amennyiben a szív az érzelem helye) hajlandóságaival. Ez a küzdelem zajlott le benne is. Nem azért keresi tárgyilagos megszállottsággal a rohonci tömegsírt, nem azért küzd az igazságért, hogy a „szemet szemért, fogat fogért” ószövetségi, mózesi törvényét beteljesítse. Hanem azért, hogy a holtak végre békében nyugodhassanak; és megnyugodhassanak végre az élők is. Még élnek régi rohonciak, akik gyerekként megtudhattak, megláthattak valamit abból, ami 1945. március 24-e éjjelén történt. De nem beszélnek.

Dr. Vadász Gábor tényleg az egész életét tette föl arra, hogy megtalálja az édesapja sírját. Az édesanyja (aki száz évet élt és 2011-ben halt meg) 1947-ben írta első levelét Rohoncra. Azóta minden létező hivatalban, minden szóba jöhető szervezetnél megfordultak, elmentek egészen a pápáig. Vadász Gábor kiemeli Rohonc ma már nyugdíjas polgármestere segítőkészségét: Engelbert Kenyeri mindent megtett a tömegsír megtalálásáért. De bár a rohonci vérengzésre 2012 márciusa óta szabadtéri kiállítás is emlékeztet a „keresztpajtánál”, a tömegsírt még nem találták meg. Többször ástak 2012-ig különböző rohonci helyszíneken, különböző információk, feltevések vagy éppen nehezen megszerzett korabeli légi felvételek alapján. És most ásnak megint.

Azt sem tudni, hogy a rohonci húsvéti vendégség házigazdája, a fegyverrel jól bánó Batthyány-Thyssen Margit grófnő, a „pokoli vendéglátó” tevőlegesen részt vett-e az öldöklésben (volt, akit lelőttek, volt, akit agyonütöttek, volt, akit „levadásztak”). Dr. Vadász Gábor erre a kérdésre nem is keresi a választ. Az biztos, hogy az intézőjével együtt Svájcba távozott grófnőt soha senki semmiért nem vonta felelősségre (viszont kezet fogott vele az angol királynő is). Az Ausztriában kényelmetlen szerzőnek számító Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc – Az öldöklő angyal című drámájában a grófnő maga is tevékeny részese az öldöklésnek. Dr. Vadász Gábor pedig találkozott Sacha Batthyányval, aki megtisztító erejű, árnyaltan fogalmazó regényben írta meg azt a képletesen és valóságosan is nagy utazást, amelynek során egyszer csak szembesülnie kellett a saját patinás családja múltjának sötét foltjaival; ezáltal újrafogalmaznia a saját identitását, vagyis önmagát. (Az És nekem mi közöm ehhez? gyorsan megjelent magyarul, még 2016-ban kiadta a Helikon.) Dr. Vadász Gábor nem is a Sacha emlékeiben csak a „nyelvöltögetős nagynéniként” rögzült Batthyány Margitot említi a regényből, hanem Sacha nagyanyját. Maritta nagymamát a kötetbe illesztett naplórészletek tanúsága szerint egész életében múlhatatlan bűntudat gyötörte. Vadász Gábor azt mondja, nem volt miért bűntudatot éreznie, a kastélyudvaron agyonlőtt két zsidót nem tudta volna megmenteni. Viszont „mindvégig képes volt megmaradni embernek”.

Dr. Vadász Gábor erősen reménykedett, hogy csütörtökön már azzal a hírrel érkezhet Szombathelyre: végre megtalálták, amit kerestek. Nem így történt. Tegnap dél-előtt ezt írta: „Csütörtök esti hír, hogy a harckocsi-elhárító és a gyalogsági árkokat megtalálták, de emberi tetemeknek még nem találták a nyomát. Tovább ásnak.”