Szoknyában a sarkkörön- Geszler Mária könyvbemutatója a Képtárban

Elegáns, puha kötésben jelent meg a Női vonal – Geszler Mária Garzuly című kötete, amelynek szerzője és főszereplője maga a keramikusművész – és a művei: „Természetesen minden figura én vagyok.” Azért ragaszkodott a puha kötéshez, mert a „kemény kötésnek szúr az oldala”. Ha tetszik, máris a kerámia kettős természeténél vagyunk: ahogyan a lágy, formálható anyag megég, megkeményedik a tűzben – bár Geszler Mária alkotásaiban szinte mindig megbújik valami puha finomság: a hullámvonalakban, a japános ornamentikában, a kecses figurák testtartásában.

Azt mondja, ha majd egyszer újjászületik, kertész lesz vagy erdőmérnök. A műteremben mindig van virág: a száraz virágot, a kókadt virágot is szereti. És bár egészen fiatalon csellóművésznek készült – zeneszerző édesapja révén az otthonukban és az életükben „állandóan zene szólt” -, végül letett erről a szándékáról. Nyilván így kellett lennie: megvágta a kezét. És bár a cselló Geszler Mária művészetének fontos – szintén a női vonalat erősítő – motívuma, voltaképpen megkönnyebbült, amikor letette a hangszert. Túlságosan hatalmába kerítette a lámpaláz, amikor színpadra kellett lépnie. Keramikusként viszont a műterem biztonságos egyedüllétében dolgozik: „Nem vagyok szükséges ahhoz, hogy maguk a műveket megnézzék. Ez így jó. Ez a helyem.”

A képtári könyvbemutatón azonban szükségünk van arra, hogy ott legyen. Igaz, ez a könyvbemutató sem hasonlít a könyvbemutatókhoz „általában”. És nem csak azért, mert a Bonyhádi Károly grafikusművész által tervezett, családi fotókkal és műtárgyfotókkal (amelyek maguk is sokdimenziós, új kontextusba helyezett alkotásokká válnak) gazdagon illusztrált, gyönyörű kötet kereskedelmi forgalomban nem kapható (az MMA „megrendelésére” készült). Geszler Mária abban sem követi a szokott koreográfiát, hogy beszélgetőpartner nélkül, ő egyedül áll ki a közönség elé: a kötetből kiemelt vetített képekkel kíséri előadását. Voltaképpen bemutatkozik. Beszél a családjáról: anyai ágon az imádott Kárpátaljáról, Ungvárról származnak a felmenői. Beszél sokrétű művészetének forrásairól, nagy utazásairól: természetesen az Északi-sarkot is szoknyában közelítette meg. Beszél a japán művészet vagy éppen az ipari tájak iránt érzett vonzalmáról; ez utóbbi témát akkor fedezte fel, amikor a magyarszombatfai kerámiagyárban dolgozott. Szinte minden élmény művészetté, műalkotássá változik benne és általa: a lipcsei Tamás-templomban soha el nem halkuló zene, az atomreaktorok hűtőtornyai – amelyek Geszler Mária szerint önmagukban, a maguk valójában is korunk emblematikus, monumentális szobrai-emlékművei.

A kötet magyar és angol nyelvű, sőt itt-ott japán szövegek is feltűnnek (a művészi írásjelek mintha Geszler-motívumok lennének), mert Japán mindenestül a keramikusművész „szíve csücske”. A belső fülön mindjárt egy sajátosan szép Geszler-haiku – „hangszer vagyok és a lélek / harangozik bennem” -, a magyar mellett angolul és japánul.

A nyitóoldalon pedig, mintegy az önéletrajzot bevezetendő, Kant-idézet: „Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Milyen érdekes, hogy a Weöres Sándor Színház Slobodzianek-előadása, A mi osztályunk óta ez a Kant-gondolat Kiss Mari hangján szólal meg: ebben a pillanatban a két törékeny és erős művész/nő képe egymásra kopírozódik.

A Női vonal-kötetben pedig azért sötétkék a belső borító és az előzéklap, hogy a szerző (aki persze „híres szombathelyi nő” is) alkalomadtán ezüstszín tollal beleírhasson. Így születik a csillagos égbolt.