Virágok azoknak, akik látni szeretnék őket

A kortárs portugál szerző (plusz grafikus, zenész, saját könyveinek illusztrátora és tervezője) a Kokoschka babájával szerzett nálunk nagy népszerűséget. Kellett ehhez mindenekelőtt a jó fordítás: Bense Mónika ültette át magyarra a Virágokat is. A Kokoscha babája népszerűségéhez kellett aztán egy másik „összművész”, Gergye Krisztián, aki kortárstánc-előadást rendezett a bravúrosan szerkeszett Cruz-regényből.

A Virágok tétje bizonyos szempontból hasonlít a Kokoschka babája tétjéhez: Mi az ember, mit jelent az életében az emlékezés? És bár a Kokoschka babája szerkesztésmódja többszörösen bonyolultabb, mint a Virágoké, azért ez az „egyszerűség”, ez az „áttetszőség” ne tévesszen meg minket. Ahogyan a könyv egyik mottója figyelmeztet: „Hatoljunk beljebb a sűrűbe.”

Két férfi találkozik, sorszerűen, de a mindennapok mellékességével: az öregember egy műtét következtében elveszítette személyes – a diktatúra által erősen meghatározott – emlékeit, a negyvenes pedig a hétköznapokba belefásulva nem tudja, hogyan is tehetné emlékezetessé az életét: „Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik bennük és közöttük. Hogyan segíthetnének egymáson, ha már magukon sem tudnak? Együtt erednek az elfeledett múlt nyomába, hogy összerakják egy ember történetét mindabból, amit az ismerősei tudnak róla elmondani.” A fiatalabb férfi a narrátor, foglalkozására nézve újságíró: egyes szám első személyben szól a regény. (Tényfeltárás?)

De lehet-e sikeres ez a vállalkozás? Ha igen, miben áll a sikere? Kirakható-e a mozaik? Ezen a ponton akár eszünkbe juthat Márai Béke Ithakában című regénye, amelyben többen többféleképpen próbálják megragadni Odüsszeusz személyiségét; amely persze a maga teljességében megragadhatatlan (azért személyiség). A Virágok szerzője természetesen ennél is többről – vagy kevesebbről – beszél: az alapkérdés itt nem az, hogy a sokrétű személyiség megfejthető-e, hanem az, hogy létezik-e egyáltalán. Persze az egyik regénymottó, vagyis Matisse szerint mindig lesznek virágok azoknak, akik látni szeretnék őket.

Afonso Cruz új regénye úgy olvasható, mintha szirmokat tépkednénk: szeret, nem szeret, szívből, igazán. De az is áll, hogy a Virágok minden rövid fejezete: önálló, tökéletes virág. Például az, amelyikben az eső a narrátor eszébe juttatja, mit szokott mondani a fejezet jelenében már beszélni sem képes Ulme úr az esernyőről: „Azt hiszem, kiváló találmány az ernyő. Figyelje meg: nem vet véget az esőnek, viszont egyénileg akadályozza meg, hogy essen. Nem kedvelem, de nem is teszem tönkre, nem semmisítem meg. (...) Jóságos tárgy, mely nem sért senkit.” A narrátor (és emlékező) hozzáfűzi, hogy nem sok ilyen dolog van a világon.

Aki olvasás közben zenére vágyik, hallgasson bele a The Soaked Lamb nevű portugál zenei társulat felvételeibe. Ott játszik a regényíró is.

(Afonso Cruz: Virágok. Typotex, Budapest 2017)