2018.01.20. 08:00
A jó utcazene, akár a friss levegő: megtisztítja a lelkünket bármitől
Az, hogy az ember hol zenél, nem mindig elhatározás kérdése. De az sem, hogy pénzt – vagy csak lelki megnyugvást keres vele. Horváth Dániellel, a Weöres Sándor Színház és a visszhangos terek hegedűsével beszélgettünk.
Horváth Dániel épp hangolni készül, hiszen a hidegtől nagyon hamar elhangolódik a hegedű Fotók: Nagy Jácint
Amikor valakit a jelenlegi látásmódjáról, világnézetéről kérdezünk, sosem elhanyagolható az addigi életút. A mindenki által Dudunak becézett Danit is megkérdeztük a kezdetekről, hiszen őt igazán magához húzta a hegedű: „egy terembe vittek, ami körben tele volt hegedűkkel és egyszerűen a kezembe adtak egyet”. Zenei képzésben vett részt, művészeti iskolában tanult Pesten és Szombathelyen is, de nevetve mondja: legmagasabb iskolai végzettsége az utcaakadémia.
A terek csak az igazán nagy tudói a zenének. Dudu például nagyon kedveli a visszhangos aluljárókat. Ilyenkor nem kerül a hegedűtok, sem a kalap a földre, hiszen semmi más cél nincs, csak a hangzás és a pillanat megélése.
Persze rá is néztek már furcsán. Amikor hirtelen a megszokottból valami kiszakad, akkor a hallgató – az alkalmi közönség – megilletődik. De ez az egészben a legérdekesebb. Ahogy a rezgéseken, a hanghullámokon létrejönnek kapcsolatok. Az embereket eléri a zene, sokszor azért dobnak pénzt – bármilyen zenésznek -, mert érzik, hogy ez most nekik szólt. Megbámulják a játékost, mert történik valami.
A zeneválasztás is érdekes, hiszen mindennek megvan a maga helye. A klasszikus zene például egészen más koncentrációt igényel, nem adhatjuk a menetelő tömeg áramlásának. Abból elveszik a levegővétel – állítja a zenész. Szerinte a mai társadalom különben is jobban szereti a kísérletezőbb, improvizatívabb zenét; főleg így, hogy az utcán csak átszaladnak rajta. Ráadásul az igazi klasszikus zene külön tanulmányokat igényelne, egészen más hozzáállást.
Dudu hegedűvel érkezett, ráadásul azonnal zenélni is készült. Kimentünk hát a szabadba, amit a hegedű annyira nem – a buszmegálló közönsége viszont annál inkább élvezett. Mintha egy pillanat alatt megállt volna minden autóbusz. Aki érezte már, hogy a világ meg tud állni egy másodpercre, hogy aztán lassan, elgondolkodva térjen vissza a megszokott kerékvágásába, az tudja, miről van szó. Egyszerűen csend lett.
A zene örömteli csendje. Ember nem látott még szomorú hegedűst sem az utcán, sem a zenekari árokban.
