A sitkei szomorúkép megfejtése

Mert a kockákon kívül van az oszlopon sok más is: mindegyiknek szerepe volt Krisztus megkínzásában, szenvedésében. Ha sorra vesszük őket, felidézve a hozzájuk kapcsolódó eseményeket, az egész szenvedéstörténet megelevenedik előttünk. Nincs könnyű dolgunk, valószínűleg kevesen vannak, akik mindig kapásból tudják a jó megoldást.

Lássuk hát, mit jelentenek a dobókockák! A Jézust keresztre feszítő katonák szétosztották egymás között a ruhadarabjait. Kockadobással döntötték el, kié legyen a köntös. Jézus „köntöse varratlan volt, egy darabból szőve” – olvashatjuk János evangéliumában. Az oszlopon a kockák alatt ott látjuk ezt a különleges ruhadarabot is. A köntöst a hagyomány szerint még Mária készítette a kisded Jézusnak. A ruha vele együtt növekedett, egészen az utolsó napokig azt viselte.

Az oszlopon legfelül látható lámpás az árulásra utal. Júdás ilyen lámpással vezette a katonákat Jézus nyomára. Az alatta lévő kéz az, amelyik a letartóztatott Jézust arcul ütötte. Ez kétszer is megtörtént, először akkor, amikor Annás hallgatta ki, másodszor pedig akkor, amikor Pilátus elé állították.

A másik oldalon alul látható a koponya, amely a Koponyák hegyét, azaz a Golgotát: Jézus kereszthalálának helyszínét jelképezi. Felette pedig ott vannak a keresztre feszítésnél használt szegek.

Jézus testét létra segítségével vették le a keresztről. A kalapácsot és a fogókat a megfeszítésnél és a levételnél is használták.

A nádszál, a botra tűzött izsóp és a töviskoszorú már ismertebb jelképek. A kancsóban van a víz, amellyel Pilátus a kezeit mosta. Az erszényről is tudjuk, hogy abban van a harminc ezüstpénz: az áruló jutalma. (Júdás aztán megbűnhődött tettéért.) A kardra és a fülre is megvan a megoldás: Jézus elfogásakor a tanítványok összeszólalkoztak az őket körülvevő katonákkal és szolgákkal. A dulakodás során Simon Péter a kardját is előrántotta, és levágta a főpap egyik szolgájának, Malkusnak a fülét.

A sitkei oszlopon a tövissel koronázott, kezében nádvesszőt tartó, megkínzott Krisztust látjuk. Magyarországon a szomorkodó vagy búsuló Krisztus-ábrázolásoknak volt egy népies elnevezésük is: ezek voltak az úgynevezett „szomorúképek”. Több ízben még a térképek is így jelölik őket.

A sitkei szomorúképnél a szenvedő Krisztus ábrázolása kiegészül a szenvedés eszközeinek bemutatásával. Az egyes tárgyak ábrázolásakor a rendelkezésre álló hely kihasználása játszott szerepet, a készítő nem törekedett arra, hogy a megjelenítés során kövesse a bibliai kronológiát. A szenvedéstörténetet bemutató eszközöket passiójelvényeknek vagy másképpen „Krisztus fegyvereinek” nevezik.

A szomorúképes sitkei oszlopot 1734-ben Felsőbüki Nagy Ferenc és felesége, Niczky Borbála állították. A mai Magyarország területén valószínűleg ez az egyetlen olyan passiójelvényes Krisztus-szobor, amelyik az eredeti helyén áll. Sárváron van egy párja, de azt 1982-ben bevitték a Szent László-templomba, azóta ott látható.

Akik szobrot állítottak a szenvedő Krisztusnak, elsősorban az iránta való tiszteletüket akarták kifejezni. A passiójelvény-ábrázolások az ellenreformáció idején kezdtek elterjedni. Nemcsak szobrok talapzatán találkozunk velük ebben az időben, hanem oltárokon, síremlékeken és szentképeken is.

A tisztelet kifejezése mellett ezek az oszlopok, szobrok a tanítást szolgálták: föl akarták hívni a figyelmet a szenvedéstörténetre. Az oszlopon kifaragott szimbólumokat természetesen kizárólag azok tudták pontosan értelmezni, akik jól ismerték az evangéliumokat.

A 18. századtól kezdődően a szenvedéstörténet megjelenítésének egy könnyebben azonosítható, könnyebben dekódolható módja terjedt el mindenfelé: a passiójelvényes oszlopok szerepét átvették a keresztúti stációk.