Titokban minden jó könyv igazi átjáró

Több klasszikus – és kortárs – ifjúsági regényben fölbukkan egy-egy titkos átjáró, amely valamely „más”, csodálatos, izgalmas, valamiképpen a feje tetejére állított világba vezet. Hogy megmentsen – mondjuk a magánytól. Hogy tompítsa a vágyakozást. A hiányt. Hogy átsegítsen. Hogy...

Ez az összecsengés persze még véletlenül se jelenti azt, hogy a Pacskovszky Zsolt legújabb regényében szintén kulcsszerepet játszó titokzatos átjáró másolás vagy utánzás volna. Sőt! A Titkos mozi (és benne a titkos mozi) inkább azt mutatja meg, hogy „átjáró-ügyben” igenis lehet újat, frisset, izgalmasat mutatni, méghozzá finom eleganciával, empátiával; mondhatni halkan ebben a nagy, zajos hullámverésben. A regénytechnikai szempontból is értendő finom elegancia (áttetsző rafináltság) rejteget valami furcsa, karcos és egyúttal simogató nosztalgiát is, ami egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a Titkos mozi elsősorban a mai tizenéveseknek szól, mai tematikával. Ide most kívánkozna még egy sőt, de akkor próbáljunk meg a regényhez illőn és méltón visszafogottak lenni.

Pacskovszky Zsolt több francia regényt fordított magyarra (fordítással nyerte el az IBBY, a Gyerekkönyvek Nemzetközi Tanácsa magyar szekciójának díját is), a 2013-as Szabadeséssel pedig beleírta magát a mostanában

imponálóan gazdag magyar ifjúsági irodalomba.

És ha a Szabadesés nem kimondott, hanem inkább „titkos” módon a szerző szülővárosában, Celldömölkön játszódik, akkor a Titkos mozi filmje Pacskovszky Zsolt – talán kimondható – „másik” kedvenc városában, Párizsban forog.

És bár a főhős, Marcell eleinte észre se vette, hogy éppen a Verne utcába költözött (pont Brüsszelből) az édesanyjával meg az „anyám pasijával”, azért nem árt, ha az olvasó rögtön jól elraktározza ezt a kósza nyitómegjegyzést. Mert ha Verne (és ugye, nem Gyula, hanem Jules), akkor itt jár a közelben a fantasztikum is. Vagy legalábbis a szabad fantázia. Minden titkot előre nem szabad, nem illik elárulni, de annyi talán elmondható, hogy a regénybeli titkos mozi különös időutazásra hív. Az utazás célja persze a valóság: Marcell valósága – éppen Párizsban.

És még egyszer: ha a 2013-as Szabadesés fölismerhetően Celldömölkön játszódik, akkor a 2017-es ifjúsági regényben, a Titkos moziban Marcell sokat emlegett apja képében (árnyában, emlékében) föltűnik az a negyvenes, lassan talán ötvenes generáció is, amelynek álmodozó, titkos mozit bámuló (Pacskovszky Zsolt jóban van különben a filmmel is), szépre, jóra vágyó, John Lennont elsirató példányai valahonnan annyira, de ismerősek.

A kötet fülszövegét maga a szerző jegyzi. Például ezt írja: „Ez egy történet. Nem regény. Vagy ha úgy tetszik, három egybefonódó kis ’regény’. Nem hasonlítanak egymásra, még a hangjuk és a színük is más. (...)” Hogy mit jelenthet a finom distancia „történet” és „regény” között? Talán olyasmit, hogy a történetek akkor válnak történetté, ha előbb valaki, vagy inkább valakik személyesen átélik, aztán föltétlenül elmesélik őket. A Titkos moziban éppen ez történik a kamasz főhőssel is. Előbb átéli, aztán megérti – és elmeséli a saját történetét, amely természetesen (szerencsére) boldogsággal – vagy bizonyos értelemben a kezdettel – végződik: pont Párizsban. Ha nagyon akarnánk, a műfaji besorolással is megpróbálkozhatnánk – elővehetnénk mondjuk a nevelődési regényt –, de fölösleges. És ha film, és ha Párizs, akkor talán még a „noirt” is. Helyette legyen elég annyi, hogy végül eloszlanak a felhők, elő-előbukkan közülük a párizsi napfény (a felhő meg az ég – a maga játékaival – fontos motívuma a könyvnek, ha igaz). Most mondjuk azt, hogy kinyílik az ég is?

Ha meggondoljuk, minden egyes jó könyv átjáróként működik: titkos kapu a valóság szövetén, amelyen átlépve talán megmenekülhetünk. És képesek leszünk visszatérni.

(Pacskovszky Zsolt: Titkos mozi, Móra Kiadó, Budapest, 2017)