Vincze Mártonnal kiállításáról és a művészetről beszélgettünk

Még hogy a képzősök nem fittek – jut eszembe, amikor már a sokadik lépcsőt másszuk meg a rajzteremig. Úgy gondoltuk, a beszélgetésnek jót tesz körülöttünk néhány rajzpad és szénceruza. De Marcit nem a rajzolás fogta meg, amikor bekerült az egyetemre. A fotózás mellett egyre inkább az foglalkoztatta, hogy miképpen lehetséges a befogadót is a képzőművészeti alkotás részévé tenni. Első ilyen alkotását a Szombathelyi Képtárban is kiállították. Az alkotás alapja az interneten akkoriban terjedő új szokás volt: léggitárokat értékesítettek és adtak el nagyon drágán. Marci viszont továbbgondolta a dobozokat, így lett a „szerelmi életem három forintért” (mert ennyiért lehetetlen ma már megvenni), „a meditáció lényegét rejtő doboz” ingyen, hiszen az bárkinek elérhető, a „lusta művész beginner pack” – 120 ezer forintos áron, mert a diplomamunkájához éppen ennyire lett volna szükség.

A támogatás szerencsére – bár szülői segítséggel – megérkezett. S az üres dobozok hiánypoétikája fehér pólókon ölthetett testet. Aki művészeti képzésre jelentkezik, akarva-akaratlanul szembesül az „éhezőművész” sztereotípiával: mindenki azt sulykolja körülötte, hogy márpedig ebből nem lehet megélni. Pedig minden művésznek ez a célja. Marci Az érték problémája című projektben dolgozta föl a témát. A fehér pólókhoz fényképes adatbázist és a világ különböző valutáiban árakat is kapcsolt. Minden egyes darabra egymilliós cédula került, viszont az árfolyamok feloldásával tízezer forinttól egészen 356 milliárd forintig terjed a pólók ára. Ahogy ő fogalmaz, „kicsit légnemű mindez”, hiszen az emberek csak azt látják, hogy egymillió – na de hogy is van ez?!

A projektben egyébként minden valuta szerephez jut, így Marci majdnem kétszáz alkalommal viselt fehér pólót – senki se tudta, miért. Ezekből jutott el négy darab egy pesti galériába. Nevetve meséli:

„a pályázatra húsz alkotást kellett küldeni, én beküldtem húsz pólót.”

Ott nagyon egyszerűen egy szobainasra aggattak négyet – Marci sem tette volna máshogy, hiszen a pólók ezáltal megint visszakerültek az eredeti, hétköznapi helyzetükbe. Itt ért össze a művészet a hétköznapokkal.

A kiállításokon megjelenő hétköznapi tárgyak a szokatlan kontextusban kapnak többletjelentést. A befogadó felől ilyenkor a „másként látás” a lényeg: fölfedezni az új közegben adódó lehetőségeket. Ezt is meg lehet tanulni – ezt is tanulni kellene. Csakhogy a művészettörténet klasszikusai és a kortárs művészet között szakadék tátong, egyelőre legalábbis.

Viszont Marci szerint nagyon jó látni, ahogyan a művészet – minden időben – igazodik a világhoz. Száz évvel ezelőtt senki sem tudott volna létrehozni egy mobiltelefont interpretáló alkotást – ma már nincs ebben semmi meglepő, hiszen mindez a mindennapjaink része.

A fiatal alkotó szeretné mindenki számára mindennapossá tenni a művészetet. Tervezi egy galéria létrehozását, de ehhez a legfontosabb hiányzik még: a helyszín. Sok kihasználatlan épület gazdáját megkereste már, de nem járt sikerrel. Havonta nyíló kiállításokban gondolkozik, melyek csak akkor és ott a megnyitón élnének. Az alkotás, az alkotó és a befogadó hármasságát szeretné „elcsúsztatni egymáson”: hogy az aktuális térben kérdéses legyen akár az is, hogy mi a műalkotás és hogy ki készítette.