Hallottunk Elefánt-üvöltést- Szendrői Csaba volt a Bájoló vendége

A Berzsenyi Dániel Könyvtár negyedik emeletére megyünk. Hegymászásunk célja egy újabb Bájoló. A kinti hőmérséklet fagypont alatt, itt a hegyen viszont jó meleg. Kezet dörzsölve várjuk Szendrői Csaba verseinek első szavait, a gitáron pedig Tóth András első akkordjait.

Különleges este ez több szempontból is: ez már nem egy bemutatkozás, hiszen a teltházat alkotó tömeg tudja mi az az Elefánt és nem csak az állatkertben keresné. Aztán végül is egy kicsit mégis az. Szendrői Csabát eddig frontemberként ismertük, most viszont itt ül előttünk, halkan kotorászó közönség előtt és, – mint kiről lekerült néhány ruhadarab és bár zavarban van, azért így is jó – verseiről mesél.

Dacos általános iskolásként hullott ölébe a költészet: egy irodalomóra alkalmával felspannolta magát, hogy ő is tud úgy írni, mint Petőfi. Aztán végül inkább „vers sírás” lett mindebből: alkotásaiból feketeség és szürrealitás árad, nem kevés kiüresedettség és elmúlás-érzéssel: „az emberek először elsüllyednek / a vízben miután meghaltak / aztán ha az emésztő baktériumok / dolgozni kezdenek / újra felszínre kerül a test”. Felidézi bennünk Babits Mihály Fekete országát, de itt nem jutunk el a minden mélységet átható feketeségig: hiszen versei mögött a dalszövegíró, lassan első kötetes költő, mégiscsak mosolyog. Ez is tud terápiás lenni: ha az ember kiírja magából a fájdalmát.

Nagyon izgul. Ez számára is új környezet: bár kezében a megnyugtató mikrofon. Ebben az apró tárgyban most összemosódni látszik dalszöveg és költészet – alapból sem találni éles határt a kettő között. Már kötete is lehetne, hiszen tizenhat évesen támogatást nyert a kiadásához. Mégsem tartunk Szendrői-kötetet a kezünkben: korai költészetét is komoly önkritika hatotta át. Most viszont a készülő kötet szerkesztése közben járunk: van, hogy kikerülnek sorok a versekből, de ezt sem bánja: „ezzel úgy ad hozzá, hogy elvesz”. A titokzatosság, néhány sor elhallgatása nagyobb szabadságot ad az olvasónak is.

Ez dalszövegíráskor sem utolsó szempont: nem szabad mindent belezsúfolni egy dalba. A Bordahajtogató című dalnak például nagyon tömör, pörgős szövege van. Mindennek kifejezéséhez, mondja Csaba, ma már kevesebb szó is elég. Akárcsak annyi is, hogy „menj ki és írd ki a falra, hogy ennyi”. A hétköznapi rádióhallgatónak talán túlzsúfoltnak, eklektikusnak tűnik az a hangzás, amelyet az Elefánt képvisel. De ők a zenekar egész életében a művészi szabadságot tartották fontosnak az elvárásokkal szemben. A zenekar saját oldalán így mutatkozik be: „filmzenéket írunk nem létező filmekhez”. Ugyanis nem szeretnék ők maguk sem beskatulyázni zenéjüket egy adott stílusba. Minden dalnak van egy sajátos világa, egyiket sem a stílus határozza meg, mondja András, aki számára nagyon fontos a dalszerzés minden pillanata: ilyenkor mindig a lehetőségek végtelen tárházából lehet válogatni: nem előre elrendelt, hogy mi lesz a végeredmény. Improvizációk sorából és össze nem illő hanghatások ötvözetéből válik ki a végleges dal.

A tavaly napvilágra kerülő Szívlapát antológia bemutatóján is részt vettek így ketten: néhány verset a kötetből is megzenésítettek. Egészen más volt kész szövegekkel dolgozni, mesélte Csaba, hiszen saját gondolataikat, érzelmeiket csak a dallamban és a zenekíséretben tudták megjeleníteni. Varró Dániel De mit vesződöm én… kezdetű versét be is mutatták a szombathelyi esten.

A Bájoló-beszélgetést egy saját dallal, a Plüssel zárták, ami igazán meleg hangulatot árasztott szét a teltházas teremben. Hazáig majdnem el is kísért minket a sok meleg, puha gondolat. És talán a következő Elefánt koncertre már kötettel a kezünkben állunk sorba néhány aláírás reményében.