Sztárcsinálók a WSSZ-ben – Celldömölki diákok is megnézték

A Sztárcsinálók a történelemnek egy olyan szegmensét idézi fel, amelyet néhány, súlyos mentális gondokkal küzdő római császár uralma tett emlékezetessé. A már önmagában drámai korszak könnyen válhatott a 80-as évek elején egy színpadi előadás kiindulópontjává. Róma szándékos felgyújtása, édesanyja meggyilkolása, valamint egykori mentora, Seneca öngyilkosságba űzése jól tükrözik a néhai Néró elmeállapotát. Ezek az események a mai színház pazar eszközeivel mind-mind megelevenednek a színpadon is. A Sztárcsinálók rendkívül dinamikus mű, talán a leggördülékenyebb átfedésekkel, amiket egy musical színrevitele során tapasztalhattunk. Ízlésesen idézi fel a 80-as évek – gyakran nem túl ízléses – retróhangulatát.

A rendező, Nagy Cili az egész darabot egy tévéműsorba foglalta, új értelmet adva a műnek, felerősítve a Sztárcsinálók cím – a történetben Seneca és Agrippina „játsszák” ezt a szerepet – jelentését. Ez a keret könnyedén lehetővé teszi, hogy a show business és a reality végtelenül felszínes világának mindkét: külső és belső oldala föltárulhasson előttünk.

A szombathelyi előadás nagy hangsúlyt fektet a tömegekre, a manipulációra, a propagandára, valamint a prezentálásra – tökéletes példa erre az összes mesterkélt reakció, amelyet egy haláleset után a hozzátartozói „bemutatnak”. Ugyanennyire igaz ez Néró makulátlan képére, amelyet népének mutat – és a benne rejlő szörnyre, amelyet/akit csak a hozzá közel állók pillanthatnak, tapasztalhatnak meg. Színfal a színfalak mögött.

De nem pusztán a szívszorító jelenetek kerültek fel a hátsó színfal óriási vetítővásznára; az előadás alatt több ízben a nézők is visszameredhetnek vetített másukra – mintha a kamera kissé cinikusan megkérdezné tőlük: „Élvezitek?”

A tömeg viselkedése aligha fiktív. Naiv, könnyen vezethető és radikalizálható, kitartanak a vezetőjük által hirdetett, éppen aktuális eszme/irány mellett. Semmi sem szent, amikor elszabadulnak az indulatok és a tömeg törni, zúzni kezd.

A színészi alakításokat tekintve kiemelendő a Nérót játszó Jámbor Nándor. Egy őrült szerepének megformálása könnyen válhat túlzóvá – már amennyire az őrületnek vannak határai -, az ő esetében azonban a „meg nem értett költő”, a torz és pszichopatikus személyiségű Néró végig konzisztens maradt.

A Sztárcsinálókban rengeteg kulturális és történelmi referencia, kérdés és jelenség merül fel, amelyek egy része már Róma óta velünk és bennünk él. Örök érvényű a hatalom és az (in)kompetencia, a tehetség, a korrupció és az önérzet, valamint a manipuláció és a felelősség kérdése, legalább annyira külön-külön, mint ezek összefonódásából adódóan.

A hatalom könnyen az őrület felé tereli az erre felkészületlen egyént.