Aki sokat jár próbára, megjön a hangja – Kodály-ünnep Kőszegen

Kakucs Adél Petra domonkos nővér, az Árpád-házi iskola vezetője pedig arról a meggyőződéséről beszélt, hogy a pedagógusokra hárul a feladat: ne csak meglássák, hanem felfedeztessék a szépséget. A kincset pedig, amit őseinktől kaptunk, úgy gondozzák, hogy „teljes fényében tudjon felragyogni a rájuk bízottak, az emberek és az Úristen előtt”. Nagy Éva Vera iskolanővérre és Czakó Gabriella karnagyra, akik 2004 óta teljesítenek énekes missziót Székelyföldön, mindkét megfogalmazás illik: Kodály-neveltetésűek, ragaszkodnak a zeneszerző eszméihez, és példái annak, hogyan lehet csodát tenni, ha a karnagyok odaadó szeretettel és megfelelő tudással állnak hozzá a gyerekekhez. Szovátáról, Parajdról és a Felső-Nyárádmente falvaiból származó gyerekekből 2005 nyarán alakult a tíz évvel később Magyar Örökség díjjal elismert Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar – a múlt hétvégén Kőszegen vendégszerepeltek. Az egyik alapítóval, Vera nővérrel a fellépésük előtt beszélgettünk.

Missziójuk lényegéhez röviden a történetük:

Vera nővér Kecskemétre járt ének-zenei tagozatra 12 évig, aztán a Zeneakadémia karvezetés szakára. Iskolanővérként érték olyan hatások bő évtizeddel ezelőtt, amelyek Erdélybe, a határon túli magyarokhoz vitték, oda, ahol Kodály maga is gyűjtött. Kezdetben Czakó Gabriella karnaggyal, aki társult tagja a Notre Dame Iskolanővérek rendjének, Böjte Csabához igyekeztek, vele kezdték az első lépéseket. Elköteleződtek Szovátán – akkor nyitott az ottani árvaház -, majd eljutottak a Marosszékhez tartozó Nyárádmentére, ami „nehéz terep”, távol mindentől: hátrányos helyzetű, eldugottabb vidék, kevés lehetőséggel, rossz utakkal, de „nagyon jó gyerekekkel”. Vándortanítókként járták az apró falvakat, hívták énekelni a fiatalokat, úgy építették a kórust, amelyben a falusi gyerekek jelentették az első időben a derékhadat. Mára a kórusépítés nagyon személyes úton történik: egymásnak szólnak a gyerekek, tudják, hogy a faluból kit kell elhívni, kinek van a karban a helye. – Aki szeretne kórustag lenni, abból az lesz. Ha nincs jó hangja, majd lesz. Az egyedüli kritérium, hogy járjon próbára, és ha sokat jár, megjön a hangja – mondja szelíd határozottsággal a nővér, és a kolléganőjét említi, aki „zseniális zenepedagógus, mindenkiből ki tudja hozni a maximumot kedves, játékos, örömteli énekléssel és tartásmóddal, ahogy a gyerekeket megszólítja minden erőszakot kerülve”. Kodály szellemében folyik a nevelés Szovátán és a Felső-Nyárádmente falvaiban: magyar népdalokkal, népi játékokkal, gregoriánnal, zenei írás-olvasást tanítva, színpadi darabokat is létrehozva és a relatív szolmizációt hirdetve, ami gyorsan és eredményesen fejleszti a relatív hallást, és amivel könnyebb tisztán énekelni; szemben a Romániában használt abszolút szolmizációval. A kóruséneklés ezernyi szempontból jó: vannak nagyon elesett gyerekek, akik ugyanakkor nyitottak a művészet befogadására. A művek visszahatnak rájuk, megérintetté válnak. Vera nővér úgy mondja: aki odaadja magát a kórusba, képes áldozatot hozni, jelen lenni, abból bármit ki lehet hozni.

Hisznek a kodályi igében: csak jó zenével lehet a gyerekeket táplálni, mert a léleknek, ahogy a testnek sem mindegy, mit fogad be. A kóruséneklésről tudják, nem vonz tömegeket, de azt is érzik, hogy tömegekre hat.