Szakmai tábor a kastélyban – Vönöckön gyűltek össze a gyerekek és a színházcsinálók

Így megy ez, ha a celli Soltis Lajos Színház a vönöcki kastélyban és környékén megrendezi szakmai táborát. Az idén először előbb egy hetet kizárólag gyerekek töltöttek itt – a Soltis Színház színészeinek, drámapedagógusainak vezetésével -, a második héten következtek a 14 éven felüliek; mintegy ötvenen. „Soltisosok”, leendő (frissen fölvett) stúdiósok és más fiatalok: a tábor bárki előtt nyitva állt. Győr-Moson-Sopron megyéből például egy édesapa azzal hívta föl Nagy Gábort, a színház és a tábor vezetőjét, hogy tizenöt éves fiát hozná el Vönöckre: elege van abból, hogy nem lehet kirobbantani a számítógép elől. A fiú jött, részt vett és jól érezte magát.

A tinik nyelvén

Mit ad isten, Árvai Péter csoportja éppen a tizenévesek anyanyelvét, a számítógépes nyelvet és működési modellt mozgósította, amikor összeállította a szombat esti táborzárón a közönségnek (is) szánt jelenetfüzért: küldetés egy, kettő, három stb. Küldetés sikeres – küldetés sikertelen – következő küldetés indul. Külön szép, hogy ez a vége: a kezdet. Ők nem a falvédőről jönnek, hanem egyenesen a virtuális térből. A csoportvezető rengeteg társasjátékot hozott a táborba – például arra alapozva, hogy „másnak kell kiadnod magad, mint ami vagy” -; ezekből a társasjátékokból és sok beszélgetésből született meg egy hét alatt a bemutató, amelyet a kastély „szalonjában” láthat a közönség: előbb a táborlakók, aztán majd a „kintiek”, szülők, barátok, érdeklődők. A parketten jól lehet ülni, de az biztos, hogy a rangidős-örökifjú Kinszki Judit tanárnőnek jár a szék. (A tanárnő odasúgja, hogy Árvai Péter a tanítványa volt: a kaposvári egyetemre készítette föl. Az embernek különben is gyorsan az a benyomása támad, hogy akinek Magyarországon köze van a színházhoz, Kinszki Judittal valahogyan mind tanítványi kapcsolatba került.) A kortársak azonnal egy hullámhosszra kerülnek mindazzal, ami a játéktérben zajlik – tapintani lehet a rokonszenvet -, kintről közelebb hajolnak a fák. Az idősebbeknek pedig nemcsak a felszabadult, az együttműködésre és az egyéni megmutatkozásra egyaránt lehetőséget nyújtó játék szerez jó perceket, hanem megvan a tanulság is: így látják a világot – és benne önmagukat – a tizenévesek. Van ebben valami megnyugtató. Az okmányirodába személyi igazolványért érkező lányról – nevezzük Németh Aliznak, született 2003 decemberében – például kiderül, hogy nem létezik, mert „nem tárolja a rendszer”. Márpedig „a rendszer nem téved, egyetlen adat alapján bárkit megtalál”. Bevihetnénk a rendszerbe, dob mentőövet valaki, de az ötlet felháborodást kelt: „Hogy vihetnénk be a rendszerbe? Lehet, hogy nem is magyar.” Az sem elég, hogy megfelel a rögtönzött vizsgán: kedvenc népdala az Érik a szőlő…, kedvenc étele a túróscsusza. A küldetés sikertelen, de Aliz nem hagyja annyiban: „Ki vagyok én? Az vagyok én, akinek lennem kell.” Árvai Péter asszisztense Kazári András, a Kaposvári Egyetem színművészhallgatója (a Soltis Színházban kezdte, a múlt évadban megkedvelte a szombathelyi WSSZ közönsége is.)

A „szalonból” kimegyünk a kastélyparkba, onnan pedig az utcára: irány a buszmegálló. Itt egy jelenet következik Kárpáti Péter Tótferi című világdrámájából. Szokol Judit a rendező: a Tótferiből ősszel tart bemutatót a Soltis Színház – ez volt most a rákészülés. A táborban eltöltött kis időt a szerző, aki nemrég maga is előadást rendezett az 1999-ben született, mindjárt nagy visszhangot kiváltott Tótferiből (sőt, fiával-lányával együtt játszik benne). Kárpáti Péter nagy mesélő: a velünk-bennünk élő, csak talán a maguk mélységében-valóságában elfeledett mítoszokat tölti újra; csodálatos, fantasztikus „összevisszaságban”. Az a helyzet, hogy a buszmegálló – mint a várakozásnak már konkrétan ezzel a címmel (ti. A buszmegálló) drámában is megfogalmazott alapszimbóluma – a legtökéletesebb helyszín a Tótferi felütéséhez. A buszt várjuk vagy a Messiást – vagy Tótferi megszületését; tulajdonképpen ugyanazok a képek-érzetek-helyzetek kopírozódnak egymásra, aztán egyszer csak belevesznek a múlt mélységes kútjába. Hacsak föl nem húzzuk őket, szomjat oltani. Az meg, hogy ez a buszmegálló most éppen egy kis vasi faluban van (a celli járásban), pluszajándék. A Szögén asszony egy forintját sehogy se fogadja el a koldusnak-muzsikusnak álcázott Szempétör – ebből kerekedik a konfliktus, ez az ádáz veszekedés indítja el a szerteindázó cselekményt. Hogy mi lesz ebből az alaphelyzetből – koldusok és szegény asszony a buszmegállóban -, majd az őszi bemutatón kiderül.

A táborban csoportot vezetett Szántó Dániel – Sipos László, a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművészhallgatója asszisztenciájával -; Szivák-Tóth Viktor – asszisztense Boznánszky Anna –, valamint Nagy Péter István (Pepe), az SZFE rendezőhallgatója, aki ezúttal is Sándor Júlia dramaturghallgatóval dolgozott együtt. (Ők jegyzik a Soltis Színház Szentivánéji álom-előadását.) Ők is megmutatták, hogy egy hét alatt mire jutottak. Pepe például Elise Wilk (Brassó, 1981) A zöld macska című „kamaszdrámáját” hozta, a Soltis Színház stúdiósaival dolgozott rajta.

Ez volt a 21. Soltis-tábor, az NKA és az SZFE támogatásával. És remélhetőleg lesz jövőre is. Várjuk. Mint a Messiást, mint egy buszt – mint Tótferit.