Nem üzemel címmel nyílt Benkő Sándor kiállítása a rábatöttösi kultúrházban

A fotóriporter járt Vas megye nagy gyáraiban – így a sárvári Cukorgyárban, a szentgotthárdi Kaszagyárban is – és a Savaria laktanyában, amelyeket bezártak, hogy megörökítse a végnapokat. A képeken a romlás, pusztulás: ledőlt falak, összetört szerkezetek, letámasztott munkaeszköz, mintha odébb tenné még majd egyszer valaki. Látunk munkást, aki talán utoljára jött be ide dolgozni, kidobnivaló, kopott bakancsot a kiürített fiók alatt, Munkás cigarettát, amit papírcsomagban adagoltak, szinte felismerhetetlenségig elhasznált söprűt, aminek ágai az ég minden tája felé meredeznek. A mosdó rozsdája, a pókháló csillogása, a fények és árnyékok aránya sejteti, hogy a fotós szemléletmódja sokat hozzátesz a látottakhoz: az enyészetből is szépséget közvetít.

Azt a kérdést állították élre a kiállítás megnyitóján, hogy miként lehet értékelni, ha a fotóriporter művészi megoldásokkal dolgozik.

-Amikor 2006-ban megnyitottam egy másik fotókiállítását, Benkő Sándor megnyugtatott, hogy nem tartja magát fotóművésznek, ő fotóriporter. De ezt végül is a környezet dönti el. Sándor szerény ember, hogy nem tartja magát művésznek. Susan Sontag szerint azonban az idő múlása több fotót a művészet rangjára emel – mondta a megnyitón Markó Péter, a Cicelle Művészeti Egyesület elnöke, Annár István polgármester köszöntője után.

A fotóművészet látszólag könnyű műfaj, megnézzük a képet, úgy véljük, felismerjük, mi van rajta, és odébb állunk, nyugtázzuk, hogy megértettük. A „Nem üzemel” cím duplán metaforikus, mert nem csak a bezárt gyárakról és a Savaria laktanyáról szól, hanem Benkő Sándorról magáról is, hiszen akkor adta ezt a címet, amikor nyugdíjas lett. Azt írta a saját munkájáról egy másik tárlattal kapcsolatban: „Amikor csináltam a felvételeket, szándékosan választottam olyan felvételi módot, hogy minél jobban visszaadjam az ott tapasztaltakat, tehát nem csináltam optimális világítást, nem vakuztam, amit én akkor láttam, olyan szőrösen, érdesen próbáltam ugyanúgy visszaadni a képeket.”

Markó Péter azzal zárta gondolatait, hogy akik Rábatöttösön megnézik ezt a tárlatot, három olyan világot látnak, aminek az utolsó pillanatait Benkő Sándor adta az örökkévalóságnak. „A mi szemünkben ő nem fotóriporter, hanem művész.”