A Ferrum Színházi Társulás bemutatója Federíco García Lorca emlékezetére

Ha Federíco García Lorca – már a neve is olyan, mint egy kasztanyettel kiüthető verssor, szinte látjuk a flamencotáncosokat, amint kifeszítik a derekukat és összecsapnak –, akkor versek és mondjuk a Vérnász.

És a – hozzá hasonlóan tragikus sorsú – költőtárs, Radnóti Miklós, meg a kétségbeesett, a forma fegyelmezett kordájában tartott költemény: „Mert szeretett Hispánia / s versed mondták a szeretők, / – mikor jöttek, mást mit is tehettek, / költő voltál, – megöltek ők. / Harcát a nép most nélküled víjja, / hej, Federíco García!” A Radnóti-vers 1937-ből való, Lorcát 1936-ban ölték meg. A Címtelen színdarab (fordította András László) az utolsó korszakából való, a kéziratai közül került elő. Az a föloldhatatlan dilemma fogalmazódik meg benne, amely voltaképpen minden alkotót foglalkoztat (a színházcsinálókat valószínűleg különösen): hogy mi köze van a művészetnek az élethez, hol végződik a művészet, hol kezdődik a valóság? És főleg: mi a dolga – ha van egyáltalán – a művészetnek? Képes-e hatni? Képes-e felülírni a való világ borzalmait?

Mit jelent a színházban a hazugság, mi az igazság? Menedéket jelenthet-e a színház, ha kinn dúl a zűrzavar? Ha már színház: ott minden megtörténhet, egyvalami van csupán, ami kérdésessé teszi a színházat magát. Ez a valami pedig a meghalás.

A Ferrum Színdarab cím nékül címmel játssza a Lorca-darabot, amely hiányosságában is több réteget, több szintet működtet. „Ez nem színház”, mondja-hangsúlyozza a direktor – és a szerző – szerepében színre lépő Sövény László, miközben a játszó személyek közül ketten a nézőtéri széksorok között rendeznek privát jelenetet. Éppen ettől válik hangsúlyossá a színház. Ahogy attól, hogy a játék elején a társulat azt játssza: civilben próbál, méghozzá Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékát, abból is talán a legnehezebb – mert a játék, a színház mibenlétére rákérdező mesteremberek-jelenetet.

Az oladi színházteremben – miközben gyülekezik a szombat esti premierközönség – feszes spanyol zene szól. A színpadon letisztult a kép: sötét szék, világos szék, létra. Rend és finom rendetlenség. Arról beszél, hogy a feje tetejére állt a világ – és sokszor nem tudjuk, merre menjünk, mit csináljunk. Főleg, ha kintről –a fikció szerint „a Fő térről” – puskaropogás hallatszik. Szerencsére nyilvánvaló, hogy itt és most felvételről.

Lorca színdarabja befejezetlen, de furcsa módon a Ferrum-előadásban a finálé érint meg a legerősebben. Van benne valami halk és valahogy vonzó kétségbeesés.

És persze a nyitány: mert hány olyan előadás van, amelyben az oldalról megérkező színjátékos a szemedbe néz, mosolyog – és csak neked (mindenkinek külön) azt mondja, örül annak, hogy eljöttél. Sövény László pedig pontosan ezt teszi az előadás legelején.