Nyomkeresők

2020.01.09. 15:33

Vidám idő: Anton Csehov, Sardar Tagirovsky és a három királylány Celldömölkön

A 40. születésnapját ünneplő Soltis Lajos Színház komoly munkával és sok nevetéssel indította az évet: generációjának egyik legizgalmasabb, legfigyelemreméltóbb rendezője, Sardar Tagirovsky a 160 éve született Csehov Három nővérét viszi színre Celldömölkön. Ez lesz februárban a jubileumi díszbemutató. Mitől van, hogy Csehov egyre inkább a kortársunknak tűnik?

Ölbei Lívia

Pillantás a Meggyeskertre

Sardar Tagirovsky a 2014/15-ös évadban Sepsiszentgyörgyön bemutatott Csehov-előadással, a Meggyeskerttel berobbant a színházi köztudatba: a Meggyeskert (mert ez az eredeti cím, kesernyés-édes-sokértelmű-fehér virágú a kicsattanóan ropogós cseresznyés helyett) a Pécsi Országos Színházi Találkozón négy díjat is elnyert; a Lopahint játszó Pálffy Tibor kapta a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerést. (Amíg birtokon kívül volt, szerepe szerint mindig megbotlott a nyelve, cseresznyéskertet mondott meggyeskert helyett; birtokon belül többé már nem hibázta el. Íme így lehet párbeszédbe lépni a hagyománnyal, így lehet gyönyörűen játszani.) Sardar Tagirovsky azóta az emblematikus Csehov-novellából, A 6-os számú kórteremből készített előadást a Nemzetiben, de a celli lesz voltaképpen a második nagy Csehov-bemutatója a revelációval fölérő Meggyeskert után. A Három nővér nemcsak a világszínház történetének, hanem a magyar színháztörténetnek is fontos része, jelentős előadások születtek. De ezt a terhet – rendezőként és színészként – meg kell próbálni letenni. Különben ki merne ismét belevágni? Sardar Tagirovsky úgy tartja: aktuális az, aki/ami képes párbeszédbe lépni a jelennel. Csehov népszerűsége talán nagyobb, mint valaha.

Rögzítés

A Három nővér első felvonásában a Prozorov-házban vagyunk, egy kormányzósági városban, távol Moszkvától. (Moszkva, Moszkva.) A szerzői instrukció szerint „künn verőfényes, vidám idő”. A dráma első megszólalójaként Olga tudósít: „Apa éppen ma egy éve halt meg, május 5-én, a te neved napján, Irina.” Olyan, mintha dokumentumfilm készülne, jegyzi meg Sardar. Az előadásban nagy szerepet kap a filmezés, a rögzítés. Ez a gesztus is a szövegre alapoz: Fedotyik fényképez – rögzíti az ünnepet – és mint Csehovnál mindennek, ennek is nagy jelentősége van. A drámában gyakran morfondíroznak azon, vajon hogy lesz, mint lesz száz, kétszáz, háromszáz éve múlva; hogy a jövő emberei hogyan gondolnak vissza – visszagondolnak-e az elődeikre. Sardar azt mondja, a múlt századforduló emberét – nem csak Oroszországban – komolyan foglalkoztatta ilyenformán a jövő. (Ma mintha végtelenné tágulna – ezért érvényét is vesztené a jelen.)

Fotó: SLSZ

Csönd és verőfény

Itt és most 2020. január 5-e van (a dráma megszületése óta több mint száz év telt el), kinn „verőfényes, vidám idő”. Olvasópróbára gyűlt össze a Soltis Lajos Színház előterében a Három nővér-társulat, amelyben vendégjátékosok is vannak; Versinyint például Vasvári Csaba játssza. (Ki hinné: őszül a szakálla – pont, ahogyan Versinyin önmagáról megállapítja.) Sardar azt mondja, „üljünk úgy, hogy mindenki mindenki számára látható legyen”. Csöndben megvárjuk, míg elül a harangzúgás és a zúgást kísérő kutyaugatás. Ez a belső csönd is olyan csehovos-oroszos. A nagy utazások előtt szünetet tartani, csöndben ülni szokás egy kicsit. És most nagy utazás kezdődik.

Gyerekek, nyomozók, búvárok

Sardar a klasszikus Kosztolányi-fordításból indul ki, bár egyetért azzal a – ma már általánosnak mondható – vélekedéssel, hogy a Kosztolányi-fordítás összében-egészében díszítettebb, lágyabb, édesebb-búsabb, mint az eredeti, a szikárságában elmondhatatlanul gazdag Csehov-szöveg. Ha itt-ott szükségét érzi, majd újrafordít, hogy hallható legyen „az oroszos lüktetés”. A ritmus. Teheti: anyanyelve orosz, Kazanyban született, kisgyerekkorát Oroszországban töltötte. Ma Budapesten él, többfelé dolgozik: Sepsiszentgyörgytől Újvidékig. Most itt van Celldömölkön, a Soltis Lajos Színházban. Várta ő is nagyon ezt a találkozást. És már benne is vagyunk a közepében: Sardar arról beszél, hogy a Csehov-dráma lelkületéhez milyen mélyen hozzátartozik a találkozás és búcsúzás – miközben látszólag csupa apró-cseprő dolognak tulajdonítanak nagy jelentőséget a darab szereplői.

Az elkövetkezendő másfél hónapban pedig „bármi létrejöhet”. Az a leglényegesebb, hogy „nyomoznunk kell, mindvégig fenn kell tartanunk a nyomozási vérmérsékletet”. Hogy végül kirajzolódjon a nagy kirakós. (A premiert februárra időzítették, az előadás a Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum koprodukciójában jön létre.) A rendező abból indul ki, hogy „minden mindennel összefügghet, ha jó irányt választunk”. Mindeközben: „Folyamatosan pályakezdők vagyunk” – minden útnak induláskor, újra meg újra meg kell próbálni megérteni Csehovot. Ehhez az értéshez pedig sok minden hozzájárulhat: akár egy Chagall-festmény, amely alkalomadtán képes „jobban visszadni valami fontosat, mint a hosszú magyarázat”. Első körben tehát „gyerekek vagyunk, nyomozók vagyunk, búvárok vagyunk”.

Mi történik? Mi a tét?

Csehovval kapcsolatban sokszor elhangzott az elmúlt több mint száz évben, hogy drámáiban „nem történik semmi”, hogy a mindennapi élet apró-cseprő, jelentéktelen (legalábbis annak tűnő) momentumaiból építkezik. Közben meg észrevétlenül, de annál nyugtalanítóbban messzire mutató, nem könnyen megragadható szimbolikus tartalmakkal tölti meg a dráma terét. Sardar Tagirovsky azt mondja, prizmának látja a Három nővért, amely által sok mindenre ráláthatunk.

Az első felvonás első megszólalásai rögtön kizökkentenek a hétköznapokból. Irina névnapja és az apa halálévfordulója („akitől a nevemet kaptam”) az élet alapvető történéseit, a születést és a halált, az ünnepet és a gyászt mutatja föl, ráadásul egy napon: „Ennek tétje van. Mintha nem történne semmi – belül minden történik.” Az első felvonásban minden megvan, ami egy életben megeshet. A nővérek az alaphelyzet szerint: „ha úgy vesszük, árvák”. Fel kellene nőniük.

A második felvonásban következik az álarcosbál (legalábbis majdnem). A kérdés, hogy mi van a maszk mögött – amely elrejt, egyúttal felszabadít, amelynek oltalmában „bátran megtehetjük, amit különben nem tennénk, mert azt hisszük, hogy most nem mi vagyunk”. A harmadik felvonás újabb rendkívüli helyzettel (határhelyzettel): a tűzvésszel indít. A negyedik felvonásban pedig bekövetkezik Natasa totális hatalomátvétele a Prozorov-házban, amelyet a legkisebb lánynak, Irinának is el kell hagynia. Már arra sincs mód és hely, hogy a visszavágyott otthonról (vagy miről) együtt álmodozzanak: „Három árva lány, aki menni akar – Moszkva, Moszkva -, hát most mehetnek.”

A szerzői – és/vagy rendezői – kérdés az, hogy ezek a rendkívüli, vagy inkább magasabb rendbe sorolódó, archetipikus események milyen hatással vannak a szereplőkre. Talán éppen ez a nézőpont hívja most elő Mejerholdot, aki (egyszűen fogalmazva) azt tartotta, hogy a külső, fizikai cselekvés indítja el a belső, lelki folyamatokat; és nem fordítva. (Reakció is volt ez Sztanyiszlavszkijra.) Sardar megnevezi azt a néhány mestert, akik megőrizték és továbbadták Mejerhold etűdsorát. (Ebben a láncolatban meg benne van a Három nővér egyik nagy kérdésére egy lehetséges válasz: mi lesz száz, kétszáz év múlva.)

Fotó: SLSZ

A láthatatlan ember

Négy felvonásban a világ – talán tényleg nincs még egy ilyen sűrű drámája a világirodalomnak. A folyamatos népszerűségnek észrevétlenül ez lehet a kulcsa. Meg az, amit Sardar úgy foglal össze, hogy kevés olyan szerzőt ismer, aki annyira „tudatosan szereti a színházat és a színészeket”, mint Csehov. Anton Pavlovics „föllazítja a színészt”, aki a színpadon egyfelől éli a szerepét, végigjárja a karakter útját, másfelől (egyúttal) rá is lát önmagára, arra a kérdésre keresve a választ, hogy „ki vagyok én”. De Sardar Tagirovsky-t nemcsak az archetipikus „háttérkép” megrajzolása érdekli, hanem Protapopov világa is. Protapopov a vidéki város társadalmi-politikai életének meghatározó figurája. Csehovnál testi mivoltában egyszer sem jelenik meg, de már az első felvonásban emlegetik. Ő a láthatatlan ember, aki kezdettől jelen van, a végén meg tulajdonképpen „mindent visz”.

Plusz a kis királyfi

Ha a három nővér figurájában a három királylány archetípusa mutatkozik meg – ahogyan Sardar Tagirovsky mondja -, akkor a rendező talán mindig „a legkisebb királyfi”, aki tarisznyával a vállán elindul az üveghegyre a kristályvirágért.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!