A magány misztériumjátéka – A Ferrum Színházi Társulás újgörög drámával várta a közönséget Oladon

Keserédes – a társulat alapítójától és máig vezetőjétől, rendezőjétől való a meghatározás, pontosabban a hosszú évek alatt kikevert, finomított Ferrum-stílus jelzője. A keser­édes arra mutat, hogy a társulattól nem áll messze a groteszk hangvétel, és bár nem vetik meg a szórakoztatást, elsődleges céljuk mindmáig az elgondolkodtatás. Török Gábor hangsúlyosan kimondja mindahányszor azt is: a Ferrum az amatőr színjátszás letéteményese, ennek jegyében működik most is. Az amatőr szó pedig magában rejti azt is, hogy „szeret”. Ritka kincs, ha valaki azt csinálja, amit szeret – és még meg is tapsolják érte. A hétvégén két estén is az oladi középiskola (a volt oladi művelődési ház) színházterme előtt gyülekezhetett a közönség.

A szombat esti tavaszban átkelünk a Perint fölött, kilépünk a megszokottból – és bemegyünk a színházba. Tavaly ilyenkor Federico García Lorca kevéssé (sőt: voltaképpen egyáltalán nem) ismert cím nélküli színdarabjába leheltek lelket ugyanitt a Ferrum játékosai, méghozzá úgy, hogy a várost is belevonták a játékba. Kinn forrong a világ – benn megtart és elrejt a színház? Bizonyos szempontból ez történik. „Ez nem színház” – csattant össze tavaly a kinti valóság a bentivel. Észrevétlenül ez a motívum is átvándorolt az idei előadásba; talán életünk alapkérdése. (Hogy tudniillik mi a valóság?) Mert az idén, ha lehet, még nagyobb a meglepetés.

Ha görög dráma, akkor mindenekelőtt a nagy klasszikus ókori triász, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész. Aztán: hosszú, néma csönd. Az ókori görög irodalomtól máig elámulunk – de vajon történt valami azóta? Török Gábor most egy újkori görög drámát vitt színre a társulattal – és „szabott át” a társulatnak. Dinosz Taxiarhiszról az internet sem tud sokat, annyit viszont igen, hogy az Európa Könyvkiadó Modern könyvtár sorozatában 1985-ben jelent meg A csodák udvara címmel az a négy újgörög színdarabot tartalmazó kis kötet, amelyben Taxiarhisztól A vénlány sapkája is helyet kapott, Papadimitriu Nikosz fordításában. Török Gábor a darab műfaját érzelmes groteszkként határozza meg. Mottóként pedig ezt a mondatot emeli ki a dialógusokból: „Egész életünk egy merő félreértés.”

Pedig a színházterembe való bebocsáttatásra várva megtéveszt minket a zene. (Megnyugtató, hogy a jegyeket Páncél Judit árulja, aztán Németh Gabriella ellenőrzi.) Szirtaki szól a hangszóróból, a februári tavaszból a görög nyárba röppenünk, talán még a tenger zúgását is hallani. De semmi más nem utal Görögországra. A szirtaki az összekapaszkodás, az egymásra hangolódás, az együtt hullámzás tánca, itt pedig magány sűrűsödik össze pillanatok alatt az egyszerre reális és „elemelt” (nem csak azért, mert az emeleten vagyunk a darab szerint) színpadon.

A vénlány szerepében a komika és tragika vénájával egyaránt megvert-megáldott Márczi Renáta álmodik a nagy Ő-ről (Alain Delon és kollégái ott lebegnek a magasban, a fejünk fölött); vagy egyáltalán: valakiről, akihez szólhat. Ha képes egyáltalán emberi módon odafordulni a másikhoz. A zöld sapka – amelyet a vénlány mindig kidob az emeletről, hogy aztán nagy lamentálások közepette megkérhessen valakit, hogy adja vissza –; szóval a zöld sapka olyan, mint valami deus ex machina. Márczi Renáta már „régi ferrumosnak” számít, nyilván nagy százalékban neki szólt a darabválasztás. Mellette az ősferrumos Sövény László adja az öreg színészt – most mondjuk, hogy önmagát, önmaga „égi mását” játssza el?

És vannak a fiatalok – mindig vannak fiatalok, akik vállalják a heti próbákat, akik szeretnek közösségben lenni, akiket érdekel a színház. A talányos púpos szerepében nagy természetességgel lép színre Dénes Erik. A szertartásos „öregek” furcsa, napsugaras ellenpárja, valahogy mégis tükörképe a két kukkoló: a Fiú szerepében Taródi Dávid, a Lány szerepében Csillag Tímea. És ott vannak a vénlány ablaka alatt felbukkanó járókelők: Vinkó Benjámin, Cserpnyák Szederke, Jánosi Nóra, Vitkó Vivien. Föllép, lelép.

Ha a görög szirtaki az együtt hullámzás tánca, akkor a színház is az, annak kell lennie. Még akkor is, ha a zöld sapka a színpadon most a magány jele. Lehet, hogy csak táncolni kell (ahogy Zorbász mondja): a zene meg majdcsak megjön valahonnan.