Minden taikodobban egy szellem lakozik – Interjú Vörös Emillel, az Ataru ütőegyüttes alapítójával

Felhők gyűlnek Vörös Emil feje fölé – nem haragos viharfelhők, de sötétek –, amikor szóba kerül az eredetileg április 25-ére meghirdetett Sakura-nagykoncertjük: Japán tavaszi cseresznyevirágzás-ünnepének hangulatát általuk most nem élheti át a közönség. A természet – kényszerűen – magában ünnepel.

– Ahogy a közönségünk megszokhatta, az évente megújuló színpadi produkciónkat mutattuk volna be a sportházban. Százszázalékosan még nem állt össze az előadás, amúgy is az utolsó napokban dől el, hogy minden megvalósítható-e a színpadon, amit elképzeltünk a próbateremben, de a koreográfia, a fények, a hang- és vizuáltechnika, öszszességében a szervezés előrehaladott állapotban volt, rengeteg energiát beleöltünk a készülődésbe. A koncert második felében DJ Whitenegro közreműködésével terveztünk egy izgalmas, teljesen újszerű blokkot.

Mondjuk úgy: a kialakult helyzetben felfüggesztettük a koncert időpontját, alternatív dátumot kerestünk, ami valószínűleg október 17. lesz. Nehéz szívvel mondom, de akár az együttes léte is kérdéses lehet, ha hosszan tart a kényszerszünetünk – mondja Vörös Emil, aki azért bizakodó: nemsokára újabb oldalukat is meg tudják mutatni a közönségnek. Addig is éltetik őket az eddigi koncertélmények: míg korábban októberben a kőszegi Orsolya-napi vásár zárta a fellépéseik sorát, utána áprilisig csend volt, az idén már túl vannak céges rendezvényeken és telt házas, jó hangulatú esteken. És még mindig az Ataru: a 2019-es volt az eddigi legaktívabb évük szabad hétvége nélkül, több mint negyven koncerttel, ami egy amatőr ütőegyüttesnél, ahol mindenkinek van polgári foglalkozása, jókora volumen. Vörös Emil azt mondja: szívmelengető volt hallani a híreket, azt például, hogy betelnek Celldömölkön és a környéken a szálláshelyek a Kráter-koncert idejére, hogy van, aki úgy tervezi a nyarát, hogy lássa az Atarut.

A művészeti vezetőnek személy szerint is sűrű éve volt: a fellépések mellett az együttes ügyeinek intézése, a próbák, Kőszegen és Csepregen a zeneiskolai doboktatás foglalta le: legalább harminc gyerek, fiatal jár „taikóra” hetente kétszer. A kicsik megtanulnak alkalmazkodni, egymásra figyelni, nekik jó hangulatú próbákat, a csoportos zenélés élményét adja a taiko, ami – és ezt hangsúlyozza – egyáltalán nem az Ataru előszobája.

– 1972-ben születtem, hétévesen kezdtem ütőzni Dorogon, a szülővárosomban. Győrbe jártam zeneművészeti szakközépiskolába és főiskolára is (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet Győri Tagozat), megszerettem a várost, ott akartam maradni mindenáron. 1992ben felvettek a Győri Nemzeti Színház zenekarába: teljes állást kaptam, lelkesedtem a műfajért, a munkáért, mellette a zeneiskola kihelyezett tagozatán tanítottam. Kisgyermekkorom óta jelen volt az életemben a csoportos zenélés, zeneiskolai tanárom, Zempléni László sok kamaradarabot írt, és középiskolásként is rengeteget kamaráztunk, abból az időből Váray Lászlót kell megemlítenem, ő szerettette meg velem végképp ezt az irányt – meséli Vörös Emil. 1998-ban a szombathelyi szimfonikus zenekarban hirdettek állást, eljött próbajátékot játszani, és sikerrel vette az akadályt, itt maradt.

Azt mondja, emlékezetes tíz évet húzott le zenészként, mellette félállásban 2000 óta a kőszegi Budaker Gusztáv Zeneiskolában tanított. A kőszegi ütő tanszak népszerű volt: az órai feladatok mellett komoly kamaramunkát végeztek, egyszer csak a félállást egész állásra tudta felduzzasztani. A szimfonikus zenekari munkát feladva 2006-ban Kőszeg és a tanítás mellett döntött, ami nagy lendületet adott a már működő 13 fős, afrikai, dél-amerikai, japán zenét is játszó zenekaruknak: még jobban beindultak. – Akkoriban még nem volt ilyen nagy divatja a keleti kultúrának, ami engem már nagyon kis koromban megtalált. Karatéra jártam, de akkor sem egymás püfölése, hanem a háttér érdekelt, a kíváncsiságom főiskolás koromban is megmaradt. Tulajdonképpen nem én találtam meg a tradicionális hangszert, a taikót (jelentése: nagy dob), ami már i. e. 4000-ben létezett, hanem az engem. Van erről egy elképzelésem: valamikor élhettem Japánban, talán doboltam is. Az interneten talált több ezer éves metszetek képei alapján és egy taikoegyüttes segítségével készítettük az első hangszereinket a korabeli technikákat átállítva a mostani technológiákra.

A 2008-as Sakura-koncertet már az első hangszerparkunkkal, taikodobokon játszottuk végig. 2011-ben készült el Európa legnagyobb dobja – emlékezetes, hogy amikor a sportházban megütöttük a színpadon – a tér leghátsó eldugott zugában meg kellett húzni egy csavart egy lámpán, olyan rezonancia volt 25 méter távolságból, hogy zörgött a lámpa.

Azóta folyamatosan a közönség előtt vannak, építkeznek, ő és a zenésztársai is. Ambíció, lendület mindig volt a fejlődéshez, és tettek is jócskán a sikerért. A legtöbbet mégis a közönség szeretete adta, mondja. A japán dobszínház alapítója közben színházi kalandozásokat tett: játszott egy veszprémi előadásban, a Weöres Sándor Színház 9700 című darabjában és a 2015-ben színpadra állított Vitéz Mihály-előadásban is. Amióta tanít, kimondatlanul célja az utánpótlás-nevelés is. Az együttes legnagyobb részben a volt növendékeiből áll össze. – Bővíthető a csapat, nincs felső határ, de ahhoz, hogy valaki tag legyen, a technikai tudáson kívül emberi tulajdonságok kellenek. Hiába dobolja ki valaki a csillagos eget, ha nem csapatjátékos és nincs egy hullámhosszon az összetartó kis közösséggel – állítja. A 12-ből 11-en dobolnak, a szélrózsa minden irányából jönnek, sokat dolgoznak egyénileg, otthon.

Közösen ötletelnek, amit a közönség lát, az közös projekt, mindenki hozzáteszi a produkcióhoz a saját egyéniségét, de a vezető mondja ki a végső szót. Azt mondja, nem tartana itt a csapat, ha nem azok az emberek vennék körül, akik most. Senki felé nem elvárás, hogy a távol-keleti kultúra tudósává váljon. A közönségnek önmagukat adják, feltöltődést, kikapcsolódást, pozitív élményt. A dobolás és a dobok hallgatása terápia is zenészeknek, közönségnek egyaránt. Ahogy abban a bizonyos nagyon távoli időben a legenda szerint a taiko, az egyik legrégebbi hangszer rezgései kicsalták a napistent a barlangból, úgy akarják ők is kicsalni az emberekből a nap istenét. A dobok hordóból és bőrből vannak, többféle módon készülnek. Minden taikodobban egy szellem lakozik, Vörös Emil a lelkét is mindegyikbe belevarrta.