Brazília, csak azért is – Ketrecbálba hív a celli Soltis Lajos Színház

Dudás Károly Ketrecbál című regényéből készül ezekben a hetekben előadás a celli színházban, Táborosi Margaréta rendezésében. (A szerző maga is készül Celldömölkre.) Az eredendően 1983-ban megjelent, 2010-ben (újabb évforduló) Szabadkán ismét kiadott Ketrecbál regényben jól fölismerhetően, azonosíthatóan föltűnik – ó, azok a Falstaff-léptek – maga Soltis Lajos: ő volt a legendás vajdasági Tanyaszínház egyik alapítója. És ha ez még mindig nem elég: a celli előadás hat szereplője közül az egyik: Soltis Lehel – Soltis Lajos nagyfia. A rendező azt mondja, egy ideig tűnődtek azon, hogy ellene menjenek-e a kínálkozó, magától értetődő lehetőségnek vagy inkább éljenek vele – végül az utóbbi mellett döntöttek.

Apa és fia

Ez pedig azt jelenti, hogy Soltis Lehel bizonyos pillanatokban a saját édesapját személyesíti meg a Ketrecbálban. Persze, ezekkel az azonosításokkal csínján kell bánni: a realitás és a művészet igazsága mindig máshol, másként érvényes. (Bár Soltis Lajos, amikor egy alkalommal, a 90-es évek végén, Sitkén szembesítettük a Ketrecbál egy passzusával, azonnal és meglepetve fölkiáltott: „Ez én vagyok!”) A szálak pedig nemcsak Soltis Lajos révén vezetnek el Vas megyébe, hanem Weöres Sándor miatt is. A Ketrecbálban faluról falura vándorló Társulat a Holdbeli csónakost játssza. Ehhez a motívumhoz is könnyen hozzáköthető az az érzet, amely áthatja a sokféle történetből színes kárpittá-tablóvá formálódó regényt: Táborosi Margaréta azt mondja, hogy miközben hétköznapi emberek mesélik-emlékezik végig a 20. századot, valami különös csodavárás lengi be a Ketrecbált. A tét az önazonosság.

Történetek vonzása

A Ketrecbált – a regényt – három figura, három történetszál tagolja és tartja össze. Маgó Gellért 40 év után tér haza a szülőföldjére, Bácskába a messzi Brazíliából. A másik szálon a Tanyaszínházat (a Társulatot) képviselő Horák Lajos van a középpontban, a harmadik szál főszereplője Lajkó Illés, aki sohasem hagyja el a faluját. Menni, folyton mozgásban lenni, maradni. És közben mennyi öröm, mennyi fájdalom, mennyi esemény, mennyi emlék! A sorsok persze egymással is folyton kapcsolatba lépnek.

Mulatság van!

A Soltis Lajos Színház előadása a történetet hat szereplőre fűzi föl, mindannyian a „ketrecbálból” lépnek ki – a bál adja az alapszituációt és a keretet a színpadi történésekhez. A példány létrejöttében nagy szerepe volt Tóth Ákosnak – ő lett így a dramaturg –, aki játszik is a Ketrecbálban. Csula Emil konzulensként vesz részt a munkafolyamatban (szintén a Soltis-színházhoz tartozik, különben eredendően vajdasági). Táborosi Margaréta semmit nem bíz a véletlenre. Ő egyébként 2007-ben diplomázott az Újvidéki Művészeti Akadémia színész szakán, két évig volt társulati tag az Újvidéki Színházban, aztán a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen fizikai színházi rendező-koreográfusként diplomázott 2014-ben. Foglalkozik diákszínjátszókkal, többfelé rendez, mentori feladatokat lát el. Szóval a rendező semmit nem bíz a véletlenre. A celli Ketrecbál zenei világát a neves fiatal vajdasági (és világot járt) harsonás, Szögi István teremti meg (miközben Gregorich Domonkos „alámuzsikál”). A koreográfiákért a rendező és a celli néptáncos, Ipsics Péter felelős.

Vajdasági virágok

Hogy minden autentikus legyen és klappoljon, Szász Csongor tapasztalataira is támaszkodnak: ő rendezte a Muskátli, a Vajdaság virágai címmel az idén nyáron bemutatott dokumentumfilmet, amely a 80-as évek végétől a 90-es évek évek elejéig töretlenül sikeres, vajdasági eredetű „sógorizmust” vagy „muskátli” zene történetét – a mulatóst mint kulturális jelenséget dolgozza föl. De a celli ketrcebálozók fölkészüléséhez Siflis Zoltán Tanyaszínház-dokumentumfilmjének megnézése, megbeszélése is hozzátartozik.

Elindul és elakad

Amikor a csöndes októberi szombat délutánon benyitunk a mesebeli, és mégis valóságos Soltis Lajos Színház oldalsó ajtaján – amely egyenesen a nézőtérre visz –, azt gondoljuk, hogy a híres tanyaszínházi csacsifogat látszik éppen – székekből, asztalból összerakva – a játéktérben. Lehetne a csacsifogat is (talán lesz is), de most másról van szó.

– Ha nem látom, én se hiszem –, mondja Táborosi Margaréta. A regénybeli vajdasági Brazília tényleg, máig létezik. Kicsi falu, településrész. Dudás Károly szociográfusi pontossággal írja meg, hogy a múlt század 20-as éveiben uradalmi cselédek egy csoportja elindult szekérrel a vasútállomásra, hogy a jobb élet reményében kivándoroljon Brazíliába. De nem jutottak messze: eleredt

az eső, a szekér beleragadt a sárba. Kétségbeejtően szép metafora. A cselédek maradtak, és helyben alapították meg Brazíliát. (A vajdasági homok is megtart és nem ereszt, ha ahhoz van kedve. Az ezredfordulón a Sitkei Színkör – már majdnem Soltis Lajos Színház – vajdasági turnéján eljutott Soltis Lajos szülőfalujába, Kavillóra – a Tanyaszínház „ősforrásához” – is. Hát előfordult a turnén, hogy a homok erősebb volt, mint a busz.)

Csönd, égzengés

A szombat délutáni próba pedig Brazília megalapításának mitikus idejébe visz: a szekér elindul, a szekér megreked. Az utazók kapkodnak az álmaik után.

A regényben Magó Gellért így emlékezik: „Csigalassan haladtak előre a tarlók és szántások közt kanyargó dűlőúton, nyikorogtak a szétszáradt agyú kocsikerekek, kíméletlenül szikkasztotta a nap, hajszálpontosan a tarkójára sütött, érlelte-forralta az agyvelejét, már nem volt kedve semmit sem kérdezni, az volt számára a legfontosabb, minél jobban behúzódjon a csomagok árnyékába, de ott is kibírhatatlanul meleg volt, távoli égzengést hallott, de nem nagyon figyelt rá, el is szunnyadhatott közben, azután már egészen közel zörgött az ég (...), nagy szemű eső kezdett esni, aztán jéggel tetézett felhőszakadás zúdult rájuk (...) és ő reszketve bújt az anyjához, és csodálkozva tapasztalta, hogy az is reszket, micsoda ítéletidő, segíts, Jézusom, mert különben beleragadunk a sárba, soha nem jutunk el

Brazíliába.”

Ketrecbál-bemutató november elején a celli Soltis Lajos Színházban.