Kezében az aranytoll

2021.01.23. 17:30

„Mindent leírok, hátha vers vesz belőle” – Horváth Florenciával beszélgettünk

Horváth Florencia még nincs húszéves, de máris befogadta a kortárs irodalom: verseit a legmagasabban jegyzett folyóiratok hozzák. Szoknia kell, hogy ígéretes költőként tartják számon, írás nélkül azonban nem tudja elképzelni önmagát.

Ölbei Lívia

Napsugaras, kedves, mosolygósan komoly, kislányos jelenség, aki költőként bámulatos erőket mozgat és tudatosan építkezik. Ha innen nézem, Florcsi – ha onnan, Florencia.

Telefonon beszélgetünk, a pandémia Budapesten marasztalta, idős nagymamája miatt nem akarta megkockáztatni, hogy hosszabb időre hazajön Celldömölkre, bár az online oktatás megengedte volna. És hát dolgozik is – a Prae.hu gyakornoka –, úgyhogy maradhatott az egyetemi kollégiumban. A féléves gyakornoki állást tulajdonképpen a szombathelyi egyetemisták által elindított kámi Nyolc Ág-művésztábornak köszönheti, Vincze Bence ajánlásával. A múlt évben a Prae.hu főszerkesztője is hivatalos volt a nyári táborba, ott érdeklődött alkalmas gyakornok után. És lám! Florcsi különben is Budapestre készült: azóta már az ELTE elsőéves hallgatója magyar nyelv és irodalom szakon, éppen túl mind a tíz vizsgáján. Igen, az elégedettség érzésével hagyta maga mögött az első vizsgaidőszakot, bár még nem foglalkozhatott azzal, ami őt igazán lázban tartja. Az alapozás után a kortárs irodalom irányába szeretne specializálódni. Érdekli a színház, az is megfordult a fejében, hogy fölveszi minor szaknak a kreatív írást. De ez most a szusszanás ideje. Azt tervezi, hogy az elkövetkezendő majdnem három hétben sokat (még többet) olvas: pótolni való Háy János- és Garaczi László-köteteket készített maga mellé, pihenésképpen. És néhány szaktársával találkozik – ha már a hagyományos egyetemi életre nem nagyon adódott mód az elmúlt hónapokban.

A kapcsolattartás persze online is lehetséges. Az évfordulón egy 2019. januári Vas Népeszám címlapírását osztotta meg a közösségi oldalán azzal a (titokzatos) kommentárral, hogy „itt indult el”. A celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium 11. évfolyamos diákjaként Florcsi lett abban az évben lapunk SÉTA-programjának Aranytoll- díjasa. – Világéletemben járt nekünk a Vas Népe, nem gondoltam, hogy én ott egyszer megjelenhetek. Hatalmas dolog volt, hogy kinyitottam az újságot és ott volt a nevem a cikk alatt. SÉTÁ-s diákújságíróként elsőként a celli gimnázium 70. születésnapjáról tudósított a Vas Népében, és ez volt életében a legelső megjelenés. Az inspirációt magyartanárának, Tóthné Bali Krisztinának köszönheti – és nem csak ebben. A tanárnő volt az, aki kilencedikben az első irodalmi pályázati felhívást szó nélkül elé tette. – Hetek teltek el, hozzá se nyúltam. Aztán beteg lettem, homloküreg-gyulladással feküdtem otthon, unatkoztam. Jó, akkor írok verset. Írtam, beküldtem. Azon az első pályázaton nagyon lehúztak. A másodikat megnyertem.

Florcsi tizenegy évig zongorázott, sokáig azt gondolta, a zene az ő útja – de nem. Most már egészen biztos benne, hogy az írás az: a vers mindenekfelett. (Nem mintha a zene természetének nem volna köze az irodalom természetéhez.) Nemcsak verset ír, hanem recenziókat is: persze kortárs szerzők munkáiról; legyen az költészet, próza vagy dráma. Miközben elemzései rendre egyes szám első személyben szólnak, közvetlenek és személyesek, versei mintha valami „ősmitológia” darabjaiként, egy elsüllyedt világ kontinenseiként emelkednének a felszínre – hogy közvetítsék az elveszettnek hitt tudást.

A versek visznek: egyre beljebb Fotó: Szendi Péter

– Amikor elemzést írok, azért vagyok közvetlen és személyes, mert abban bízom, hogy ez a célravezető: hogy így könnyebben eljut az olvasókhoz maga a kötet is, amelyről éppen szó van. A versekből azonban igyekszem „eltüntetni” a felismerhető önmagamat. A nagymamám 90 éves, gyerekkoromtól fogva sok történetet mesélt. Gyakran indulok ki ezekből a történetekből – de mire a vers elkészül, a felismerhető történet is eltűnik. Hogy mi kell a versíráshoz? Egy kép, egy mozdulat – egy szó. Hogy meglássak valamit az utcán. Hogy minél több dolog történjen velem. Leírok mindent, ami eszembe jut – tele van jegyzetekkel a telefonom –, hátha egyszer vers lehet belőle. Ha két év múlva, akkor két év múlva. Kivárom.

A diákírók, diákköltők sárvári találkozóján érezte meg, hogy mi a kortárs irodalom. Tizedik osztályos gimnazistaként akkor szerzett tudomást a találkozóról, amikor már zajlott. A következő évben tudatosan készült; megint csak Bali Krisztina tanárnővel. Sárváron a kiválasztás, a meghívás is rangot jelent, Florcsi pedig rögtön bronz minősítést kapott a verseiért. Tavaly a járvány elvitte a találkozót is, de a beküldött pályamunkákat értékelték. Ezúttal két arany minősítés a mérleg: az egyik vers, a másik tanulmány kategóriában. (Mert biztos, ami biztos: a versek mellé két tanulmányt is küldött. Az egyiket Csehov Sirályáról, a másikat a dukai Dukai Takách Judit-kultuszról.)

Horváth Florencia: Erdő

szemed alatt olvasással töltött órák

ráncaid a csend alvó titkai

kend magadra a szelet

a sarokban kis öregek sírnak

szedj össze mindent ez az utolsó hógolyó

törölköző arcod bezárul

ma nincsenek fények ne keverd össze

tavasszal kibontották az erdőt

nincs ami megtartsa a vízcseppeket

fák nélkül csak eső van

a jeget már jó ideje nem ismerjük

takard el a szád itt nem szabad beszélni

lerágják a hangyák

görbe hátad póráz sokat cipelt iskolatáska

vedd ki a veséd hogy a tüdőd elférjen

odalapozni az égen ahol nem látszik a hold

mint anyjához bújó kisgyerek vasárnap este

orrod a szentségimádás

minden hajszálad bálványok talapzata

a föld megfordul benned

és salakként talál ugyanott hazát

vigyázz csak halkan lélegezz

nehogy észrevegyék

A mai beérkezett írók, költők közül sokan megfordultak Sárváron, néhányan a zsűri munkájában is részt vesznek. Florcsinak Kemény István segített sokat. Olyan fontosnak tartja ezt a kapcsolatot, hogy a múlt évi hajdúböszörményi írótáborban az első pillanatban elkeseredett, amikor meglátta: nem Kemény István, hanem Áfra János csoportjába osztották be. (Pedig kívülről nézve lehet közös pontokat találni Áfra János és Horváth Florencia vers- és világszemléletében.)

– Úgy voltam vele, hogy beülök, és legfeljebb majd átkérem magam, ha nem tetszik. Kb. a harmadik mondat után tudtam, hogy jó helyen vagyok. Olyannyira jó helyen volt, hogy az Alföld folyóirat 2020 decemberi, az elmúlt évtized (fiatal) magyar irodalmát bemutató számában az a Horváth Florencia-vers is helyet kapott, amelynek világrajövetele a hajdúböszörményi írótábor műhelyfoglalkozásán kezdődött. – Az automatikus írást gyakoroltuk. Kezünkben a toll, ölünkben a papír, a szemünk behunyva. Áfra János beszélt, nekünk a fantáziánkat kellett mozgósítanunk. Érdekes volt, mert miközben főleg földről, fáról volt szó, én behunyt szemmel folyton vizet láttam. Aztán írni kezdtünk. Egy idő után többen fölálltak, hogy befejezték. Én csak akkor hagytam abba, amikor János jelt adott, hogy elég. De nem akartam megmutatni, amit írtam, nem éreztem jónak. Ő azt mondta: ha másnap is így gondolom, akkor nem akarja látni. Aztán megmutattam mégis.

Florcsi nem fél a kritikától. Az írótáborokban hozzászokott, hogy a szerzők egymás munkáját elemzik. Jó tapasztalat, hogy bár ebben a körben senki nem kertel, mindenki segíteni akar. Az egyetlen szempont, hogy a vers jó legyen.

Azzal, hogy az Alföldben – nyomtatásban! – megjelenhetett, újabb fontos mérföldkőhöz érkezett: belépett egy ajtón, amelyen persze mindenképpen szeretett volna belépni – csak nem számított arra, hogy ilyen korán megtörténik. De azt se tudja elképzelni, hogy ne történjen. Azóta megjelent a 2000 folyóiratban is: ott már be sem kellett mutatkoznia, amikor elküldte a verseit. És rögtön hozzáteszi: az első megjelenés egy rangos folyóiratban fontos, de a második még fontosabb.

Előbb-utóbb saját kötetre is gondol, de nincs hova sietnie. Az a célja, hogy „összefűzhető” verseket írjon – azokat a köteteket tartja a legnagyobbra, amelyekben a versek egymáshoz való viszonya pluszjelentés(eke)t hordoz. Csak olyan verseket szeretne kiadni a kezéből, amelyeket vállal mondjuk tíz év múlva is. Egyetlen félelme, hogy ezt a vállalást nem lesz képes teljesíteni.

Aki olyan verset tud, mint a Komplementer (szintén az Alföldből), nincs mitől tartania: „Mama azt mondja, lányok vannak a szobában, / mama azt mondja, hagyjam aludni őket. / Mama, nincsenek itt lányok, / mama, nincsen a szobában senki. / Mama azt mondja, nem lesz elég ennyi leves, / mama azt mondja, nem tudjuk megetetni őket. / Mama, hidd el, elég a leves, / mama, csak te meg én, ketten eszünk. / Mama kérdezi, mit adjunk nekik, / mama azt mondja, valamit adnunk kell. / Mama, nem tudunk adni semmit se, / mama, nem tudunk, ha nincs kinek.”

Kiemelt képünkön: Horváth Florencia a sárvári táborban érezte meg, hogy mi a kortárs irodalom – azóta fontos ajtók nyíltak meg előtte. Most már egészen

biztos abban, hogy ez az ő útja: csak a legjobb verseit szeretné megírni

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!