A szenvedély és az elhivatottság hívta életre A Jóisten tenyerén – Törőcsik Mari című kötetet

Amikor egy alkotói életmű – legyen szó bármely művészeti ág képviselőjéről – lezárul, egyszersmind meg is nyílik, új távlatokat kap. Törőcsik Mari – és most mellőzzük az elismerések, kitüntetések, díjak fölsorolását – életműve az idén április 16-án került át ebbe a másik dimenzióba, bár róla az is elmondható, hogy már életében vitathatatlanul klasszikussá vált, az életpálya pontról pontra követhető mitológiájával: az ország – nemzetközi összefüggésben is magasan jegyzett – első számú színésznőjévé.

 Méghozzá úgy, hogy egy pillanatra sem veszített elevenségéből, közvetlenségéből, nem volt – és nincs – benne semmi szoborszerű. És ez az elevenség sugárzik a frissen megjelent Szenkovits Péter-kötetből is (bővített, második kiadás): minden írásában, minden sorában ott bujkál a tisztelet, a figyelem, a szeretet, a személyes elköteleződés – a minőségelvű rajongás. Nem véletlen, hogy Törőcsik Mari – ráadásul velemi polgár, vagyis a „mi Törőcsik Marink” – a leghűségesebb barátjának nevezte Szenkovits Pétert, és nemcsak a bővített kiadás megjelentetésére, hanem a nekrológra (igen, a sajátjára) is rábólintott. 

Sőt, miközben a szerző elfogultságát említi, azzal zárja az engedélyező sorokat, hogy: „És mégis: köszönöm!” Az író után könyvek maradnak, a festő után képek. De mi marad a – színpadi – színész után, aki testét-lelkét odaadja a szerepeinek, amelyek már a tapsrendnél árnyakként suhannak tovább. A színész után elsősorban emlékek maradnak. (Persze a filmvásznon örökké forog a Körhinta.) Az emlékezet rögzítésére vállalkozott Szenkovits Péter, amikor – mások mellett a Szenkovits-kötetek állandó tervezőjével, Benkő Sándor fotóriporterrel együttműködésben – összeállította a bővített kiadást (amelyben a Vas Népében korábban megjelent írások is olvashatók).

 Újságíróként, barátként – mindkét minőségében gyöngéd és maximális figyelemmel – olyan közel került Törőcsik Marihoz, amilyen közelség keveseknek adatik meg. És bár a nagy színésznő senkié és mindannyiunké – mint a napsütés –, azért titokban mindenki szeretne tőle-belőle valamit, ami csak neki szól, ami kizárólag az övé. És amitől remélhetőleg ő maga is jobbá, többé válik. A Jóisten tenyerén című könyv személyes hangvétele – elvégre Komlós Aladártól tudjuk, hogy nem mond semmit, aki nem magáról beszél – megteremti ezt az illúziót is. A keménytáblás kötetet lapozgatva nemcsak Törőcsik Mari pályája elevenedik meg – egészen az emlékére megrendezett estig a Nemzeti Színházban –, hanem a sorok között egy újságírói pálya, attitűd is kirajzolódik. Egyik oldalon is, másik oldalon is föltétlen odaadás és szenvedély. Elevenség árad Benkő Sándor címlapfotójából is: Törőcsik Mari mintha épp hozzánk fordulna, a háttérben a zöld lombok között táncot jár a fény.