Nóta nélkül semmi ez az élet: Percsák Sándorral, Vas megye rangidős prímásával beszélgettünk

Körmenden, a Rába-parti csárdában beszéljük meg a találkozót. Kis, kétszemélyes Smarttal érkezik. Talán már két évtizede is van annak, hogy a körmendi Bartók-lakótelepről Hegyaljára költözött. – Most három lépcsőm van, addig hetvenkettő volt – mondja „a” Percsák Sanyi, aki közelít a nyolcvanhoz, de nem látszik rajta. Mosolyog, hosszú kávét kér, és mesélni kezd. Azonnal szóba kerül édesapja, akit Apiként emleget: – A „Halászban” is játszott párszor, de a törzshely egyértelműen a Korona volt – mondja.

 Alig volt tízéves, de már haknizott Apival, a nagy Percsák Ferivel, akit mindenki szeretett és tisztelt. Sok-sok évvel a halála után még most is sokszor kell beszélnie róla. Bálokban muzsikáltak, meg vasárnapi lakodalmakban, mert akkoriban az volt a szokás. Előfordult néha, hogy hétfőnként kimaradt az iskola. Ezért egyszer intette meg Sanyi bácsit egykori osztályfőnöke, Dávid Gyula, de amikor megtudta, miért van a hiányzás, soha többé nem szidta meg, sőt szóba sem hozta. – Tizenhat évesen kerültem a Rajkó zenekarba, elég későn, már nagyfiú voltam. Lendvai Csócsi Jenővel laktam egy szobában, aki szegény, már meghalt. Volt egy másik körmendi fiú is, Horváth Károly bőgős, de ő csak fél évet játszott a zenekarban, én másfél esztendeig kitartottam – meséli Sanyi bácsi, majd hozzáteszi: – Csóróság volt a Rajkó zenekarban, nem úri gyerekek jártak oda. Azt mondja, ő még nem is volt csóró, de az alföldiek elég szegény gyerekek voltak. 

– Emlékszem, apám minden hónapban jött, hozott egy csomó ételt egy nagy papundeklibőröndben. A Keletiben szállt le, onnan öt percre volt a Rottenbiller utca. Mikor átadta a pakkot, s elment, sorra jártam a szobákat. Mondtam a többieknek, hogy na most „halózás” van, vagyis eszünk. Percek alatt elfogyott minden. Percsák Sándor elsődleges hangszere a hegedű, de korábban játszott trombitán, sőt szaxofonozott is tizenöt évig. Aztán változtak az idők, jött a hawaii gitár, a mandolin, az akusztikus és az elektromos gitár. – A szűkebb vagy tágabb családunk mindig ki tudott állítani egy zenekart, de volt, hogy kettőt is. Apám nevelt gyermek volt, onnan a Percsák név. A nevelőanyját hívták így, érdekes, hogy rajtunk maradt. A Percsák idővel patinás névvé vált, mert apám megdolgozott és „megviselkedett” érte. Apit tényleg mindenki tisztelte, nem volt koldulós, nem erőszakoskodott, csak akkor ment asztalozni, ha hívták. Amúgy a muzsikálás mellett sokáig a körmendi téglagyárban dolgozott. 

A Korona kérte fel, hogy állítson zenekart. Én akkor Keszthelyen muzsikáltam, de amikor szólt, örömmel jöttem haza. A hatvanas-hetvenes években jött divatba a beat, így már azt is játszanunk kellett. Első zongoristám Szekeres Gábor volt, majd jött Németh Ferenc Paszata, közben meg felcseperedett Szabolcs fiam, és ő lett a billentyűs. A dobosunk Horváth Árpi volt, szintén családtag, anyám famíliájából. Anyám apja, Horváth József is nagy muzsikus volt, és karmester. Én nem találkoztam vele, de azt hallottam róla, hogy soha nem beszélt csúnyán. A legdurvább káromkodása az volt, hogy a „rozmaringos hétanyját”. Sanyi bácsi a feleségét, Editet is muzsikálás közben ismerte meg, még Keszthelyen, a Hungária kávéházban. – Edit a barátnőivel érkezett meghallgatni az új zenekart, a csapatban ő volt a legcsinosabb, így lett a feleségem a zalaszántói lány, amit nem bántam meg – meséli a zenész, akinek aztán két fia született, Zsolt és Szabolcs. Mindkettő továbbvitte a zenét. Az idősebb, Zsolt zongorázni tanult Sabáli Lászlónál, majd Zsoldos Báró Zoltánnál gitározott. Most stúdiója van Szombathelyen, zenéket készít művészi fokon. Szabolcs is zongorázott, mellette klarinétozott is egy ideig, a zenetanulást kilencévesen kezdte. 

– A jelenlegi Percsák zenekarban rajtam kívül Szabi fiam és egyik unokatestvére, Németh Öcsi játszik. Öcsi nagyon jó basszusgitáros, mellette énekel, ismerik és elismerik. Tizennégy éves kora óta muzsikál. Én már nem szoktam énekelni, átengedem a fiataloknak. Azt tapasztalom, hogy a mulatós zene örök, amikor felveszem a hegedűt, sikogat mindenki. Nem csak az időseket hozza tehát lázba. Bár azt sajnálom, hogy a magyar nótákat már nem igazán ismerik, ritka, ha valaki ezt a műfajt kéri. Naponta gyakorlok, kell az az embernek, hogy benne maradjon az ujjaiban a rutin. A Sarasate, a Pacsirta, a Repülj, fecske, a Liszt-rapszódia gyakorlást igényel most is. A fiam is nagyon jól énekel, remekül viszi a műsort, tudja csinálni a show-t. Ismeri az embereket, tudja, kinek mire van szüksége. Így vagyunk mi együtt egy jó csapat. Percsák Sándornak három testvére van, Feri Budapesten él, de gyakran van Tihanyban, a lányok, Mari és Teca Körmenden maradtak. Összetartó a család. – Négy unokám is van, mind lányok – mondja Sanyi bácsi, aki kísérte a szombathelyi Ungarescát és a körmendi Béri Balogh Ádám Táncegyüttest is. Számtalan külföldi fellépésen vett részt a két tánccsoporttal és egyéb zenekaraival. Egy időben sokat járt ki Ausztriába, de annak már vége, mert meghaltak azok, akik ismerték és értékelték a magyar zenét. Kevesen tudják, hogy tagja volt a szombathelyi szimfonikus zenekarnak is. Több aranylemez birtokosa, talán fel sem férne mind a falra, merthogy több olyan ismert előadó van, akinek a lemezén közreműködött. 

– Jövő nyáron leszek nyolcvanéves, de még nem választottam nótát magamnak. Apám kedvence a „Ha én gazdag lennék, négylovas hintóval járnék tihozzátok…” kezdetű nóta volt, meg szerette azt a dalt is, hogy „Hiába süt a világra melengető nap sugára, mégis hervad minden ősszel erdők, mezők sok virága…” – emlékszik vissza a zenész, aki azon a véleményen van, hogy a legjobb, ha csendben dolgozik az ember. Az élet néha zivataros, nem lehet mindenkinek megfelelni. – A muzsikusnak dalból van a lelke, és az egész világ szíve dobog benne? – kérdezem. – Hát persze – bólogat. Mert ahogy a dal is mondja: „Leányok, legények, nóta nélkül semmi ez az élet, gazdagok, szegények, a muzsikust, azt nagyon szeressétek.” Körmendi származású zenész két idősebb van nála, az egyik Burka János cimbalmos, a másik Horváth Gyula klarinétos, aki Szombathelyen lakik. Egyik sem aktív már, csak ő van egyedül. Percsák Sanyi, a prímás.