Nagy erejű volt a közös örömmuzsika - A körmendi zenésztalálkozón jártunk - fotók, videó

A házigazda ezúttal is Horváth Bicó Csaba volt, aki körmendi vendéglátóegységébe szervezte a találkozót. Ez már hagyomány, ahogy a hétfői időpont is az, hiszen a mozgalmas hétvégék után általában ilyenkor szabadnapos a zenész. A vasi muzsikusok közül sokan megtisztelték részvételükkel a főszervezőt, jöttek Kőszegről, Bükről, Sárvárról, Toronyból, Szombathelyről és Szentgotthárdról, sőt a szomszédos vármegyéből, Keszthely és Hévíz környékéről is. Hogy miért van az, hogy a zenészek évről évre fontosnak érzik, hogy eljöjjenek, nehéz megmondani. De annyi biztos, hogy az idén minden eddiginél nagyobb erejű volt az örömmuzsika. 

Ritka, hogy az ember öt kiváló prímást lát egy helyen, talán a találkozó történetében sem nagyon volt erre példa. Horváth Percsák Sándor a rangidős vasi, az idén nyáron betölti a nyolcvanat, de ott volt Horváth Pika Tibor, aki szintén körmendi származású, neves muzsikusok voltak a felmenői. A szombathelyi Baranyi Sándor is nagy név a zenész szakmában, a legtöbben Prímás Sanyiként ismerik. Batyi Kala Árpád fiával, Dániellel érkezett, közös formációjuk a Batyi Fusion, amelyben Dani képviseli a fiatalos, modern stílust, az apa pedig az autentikusabb vonalat. A szombathelyi Horváth „Dudu” Dániel igazi virtuóz hegedűs, évek óta nem vett részt a találkozón, most eljött. És milyen jól tette, hiszen ilyen közös muzsikálás nincs minden héten. Németh Öcsi elektromos nagybőgőn játszott, aminek a hangzása mellett a formája sem mindennapi. 

A büki Baranyai Lajos, a Pannon Cigányzenekar vezetője klarinéttal szállt be a közös performanszba, a billentyűket pedig Darvas Vili uralta az est elején. Körbejárt a mikrofon, mindenki hozzátett valamit a produkcióhoz. Horváth Péterrel, a kőszegi zenésszel tavaly is összefutottunk, neki ez a találkozó a barátság miatt is fontos. Tiszteli a házigazdát, Bicó Csabát, aki minden évben tető alá hozza az összejövetelt. Ilyenkor van idő beszélgetni – ez mindennél többet ér – mondja. – Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekben, ti, akik zokogó hegedűiteket annyi századon át hűségesen megosztottátok a nemzet minden bújával és bánatával, minden örömével és dicsőségével: ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben is megörökítsenek benneteket és kedveseinek legszebb emlékei között őrizzen a magyar – mondta valamikor a 19–20. század fordulóján Blaha Lujza, a híres színésznő, a nemzet csalogánya, aki maga is szívesen csatlakozott hajdan a fővárosi zenekarokhoz egy-egy nóta erejéig. Az egyik kedvenc nótája így szólt: Pesten csináltattam házat, ablakot rá háromszázat… Eltelt több mint száz év, valójában ez az érzés mit sem változott. Szeretjük, ha a születés örömét muzsikájával támogatja meg egy zenész, és örülünk, ha életünk nagy pillanatainál is ott vannak a muzsikusok. Sírva vigadunk vagy vigadva sírunk egész életünkben.