Megélt dolgokat mesél el az üveggel – Széplakiné Tamási Gabriella üvegtervező iparművésszel beszélgettünk

Gyári tervezőként öblösüveget, ólomkristály-formákat és dekorokat tervezett. Önálló tervezőként kétféle technikával dolgozik: rogyasztással díszüvegeket és 1990-től homokfúvással dekorált síküvegeket készít. Bár az üveggyárak többsége bezárt, ő pedig 17 éve nyugdíjba ment, az üveg folyamatosan jelen van az életében. Mások mellett az ő munkái is láthatók a Kőszegi Művészeti Egyesület legújabb kiállításán a Jurisics-vár Lovagtermében. A megnyitó után egy héttel az otthonában beszélgettünk.

– 1946-ban Pestszenterzsébeten születtem, nagy családba, kiterjedt rokonsággal. Apám szerszámlakatos volt, anyám tehetséges varrónő, jelmezeket is készített. Az egyik testvére faszobrász volt, nagybátyáim között asztalos, nyomdász, selyemfestő is akadt – mindenki a két kezével alkotott, de üveggel előttem senki sem foglalkozott. Egy évig gimnáziumba jártam, mezőgazdasági tagozatra, közben készültem a felvételire. A Kisképzőbe (a mai Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium) csak második próbálkozásra vettek fel. Az üveg szakot választottam, amit Báthory Júlia Munkácsy- és Magyar Örökség díjas üvegművész hozott létre. Ő teremtette meg a magyar üvegművész-képzést, őt tekintem a mesteremnek. Az iskolában szakmunkásvizsgát is tettem csiszolásból, aminek később vettem nagy hasznát – idézi fel a kezdeteket Gabriella.

1966-tól, az érettségi után azonnal elkezdett dolgozni: az Ajkai üveggyárban iparművész gyakornoki idejét töltötte. Munka mellett esti előkészítőre járt, és egy év után jelentkezett a Magyar Iparművészeti Főiskola Szilikát Tanszékének üveg szakára, ahová 1968-tól 1973-ig járt. Diplomaszerzésétől 1979-ig a Nagykanizsai Üveggyárnak tervezett, emellett az Iparművészeti Vállalatnak is dolgozott, amelynek tevékenységi körébe tartozott a különféle iparművészeti ajándéktárgyak előállítása is.

– Nagykanizsán szerződéses külsős munkatárs lettem, többnyire Budapestről dolgoztam, és csak a megbeszélésekre utaztam le havonta egy-két alkalommal. Rajzolni otthon is tudtam: megelőztük a korunkat, ezt hívják most home office-nak – mondja.

Férjével, aki egy nagy üveges dinasztia sarja volt, az Ajkai Üveggyárban ismerkedett meg. A diplomaszerzéskor már egyéves volt az első gyermekük. Amikor Nagykanizsán kezdett, már a második kisbabáját várta. Harmadik gyermekük 1979-ben született, amikor már a Salgótarjáni Öblösüveggyárnak tervezett. Munkaviszonya ott 1982-ig tartott; majd három év kihagyás után, 1985-től 1992-ig az Ajkai Üveggyár tervező iparművésze lett. A közbeeső három évben a tervezésen kívül exportra is gyártottak – szabadfoglalkozású iparművészként „maszekban” a Művészeti Alapon keresztül szervizárut, mint öblösüvegeket, készleteket, pohár- és tányérszetteket, tálakat. Érdekességként említi, hogy besegített a szombathelyi megyeháza csillárjainak cseréjénél: ő készíttette a felújításkor a homokfújt csillárokat az Ajkai Üveggyárban.

– Abban az időben több gyárnak lehetett egyidejűleg tervezni. Én a termékfejlesztésben dolgoztam, és nagyon érdekelt a gyárban működő technika is: az anyagösszetételtől a gépeken át a szerszámokig. Figyeltük, követtük a finn, svéd tervezők munkáit, a trendeket. az Ajkai Üveggyárban konkrét piacot kaptam: az USA, Kanada, Olaszország tartozott hozzám. Bár a kereskedelmi kérdésekbe nem volt beleszólásunk, jelen lehettem a tárgyalásokon. Amíg a felek az asztalnál ültek, nem egyszer legyártottuk a terméket a vevő elképzelése szerint. Tervezőként volt hitelünk. Csak azután megvették a gyárat amerikaiak – megszűnt a szerződéses státuszom, utána nemsokára az üveggyár is – meséli.

A következő hat évüket úgy említi: az volt a „hét szűk esztendő”, megbízások nélkül. A „kutya időszakot” nagy nehezen, de túlélték, közben bizakodtak a jobb jövőben. Már előbb, a ’80-as évek végén Kőszegre költöztek. Még javában Ajkán dolgozott, amikor elkezdtek építkezni. Abban, hogy felszámolták budapesti életüket, új, vidéki lakóhelyet, egy élhető várost kerestek, szerepe volt férje betegségének is.

– Kényszerből éppen egy külkereskedelmi ügyintéző tanfolyamot végeztem, amikor felhívták a figyelmemet egy keramikus állásra a zsirai fogyatékosok otthonában. 1998-tól hét éven keresztül az lett a munkahelyem, felelevenítve a régen tanultakat. 2004-től Kőszegen lettem a kerámiaüzem műhelyvezetője. Üveggel nem is foglalkoztam.

Akkoriban vált élete részévé az első időkben szombathelyi, mostanra szegedi székhelyű Triola Alapfokú Művészeti Iskola, ahol a mai napig tanít. Kőszegen, a Dr. Nagy László EGYMI-ben tartja a környezet- és kézműves kultúra foglalkozásokat sajátos nevelési igényű gyermekeknek. Rajzolni, festeni, mintázni tanítja őket.

– Csak funkcionális és újrahasznosítható tárgyakat készítünk. A tanítványaimnak azt hangsúlyozom: az anyagnak, a funkciónak, a formának összeillőnek kell lennie, akkor lehet esztétikus egy tárgy. Büszke vagyok a teljesítményükre, és hogy állandó kiállításuk van a városi könyvtár gyermekrészlegén.

Gabriella 17 éve ment el nyugdíjba. A Régió Art iparművészeti tárlatokon azóta minden évben részt vett falra akasztható alkotásokkal. A faliképek készítéséhez síküveget használ fel. Az alkalmazott technikát – egyedi stílusát – úgy magyarázza: nem táblát rogyaszt le, hanem sok kis egységből rakja össze a képeket, végeredményként csipkeszerű üvegtárgyak készülnek.

– Megélt dolgokat mesélek el az üveggel. Különböző viszonylatokat például, mint egyedüllét és együttlét, alá- és fölérendeltség. Jó ezekkel játszani. Teljesen emocionális, hogy mi mozgat. Mostanában a víz és a fény témája különösen foglalkoztat.

Az üvegről úgy beszél: elvont anyag. Van is és nincs is. Átlátni rajta, de mégsem enged át. Azt pedig, hogy mit jelent az életében, már 2006-ban, egy szombathelyi kiállításán megfogalmazta. „Az üveg nekem a megingathatatlan törvény, a végletes ellentmondás, a megfejtésre váró, megfejthetetlen titok. Tűzben született jég.”