"Hoztál élesztőt?" - A dobozok zárulnak, elindult a Spiró-hullámvasút a celli Soltis-színházban

Prah – ez a titokzatos szó olvasható a jugoszláv kakaósdoboz oldalán. Prah – mutatja is pókként-virággként szétpattanó ujjaival az illúziót a Nő: volt, nincs. A „prah” egyszerűen azt jelenti, hogy por (a jugoszláv jóvilágot meg a gyerekkort megtestesítő édes-keserű kakaópor volt valaha abban varázslatos fémdobozban). A komédiaíró Spiró György kezén a Prah körülbelül olyan szimbólummá magasodik, mélyül és terebélyesedik, mint Csehov kezén a Sirály, jelentéseinek holdudvara teljes egészében be sem látható. A szónak pusztán a hangzásában benne van a „krach”, és hát tényleg beüt a krach ebben a vidéki családban, ahol a főszereplőknek nincs nevük, mintha középkori mintára Akárki-játékot írt volna a szerző, a Férfi és a Nő egy kiélezett küszöbpillanatban (a prah cseh nyelven ráadásul küszöböt, gázlót jelent) végignéz az életén: megmérettetik a lottó ítélőszéke előtt. Gál Tamás rendezésében nemcsak a por kap hangsúlyos többletjelentést (hiába a porszívó, bokáig a mindent ellepő forgácsban gázolnak a szereplők), hanem a doboz is. Egyrészt hiába zárják be a prah-dobozba a szelvényt, a szellem már visszagyömöszölhetetlenül kiszabadult, nem menekülhetnek az ítélethozatal elől. Másrészt meg az alakuló színpadkép is dobozokba zárt életekre tereli a figyelmet.

Kovács Aliz díszlete és látványvilága részletező, „hiperrealista” – és (részben pont ezáltal) szürreálba hajló egyszerre. Mint a matrjoskababák: a prah-doboz köré újabb dobozok épülnek. A budi-jelenet hangsúlyosan behozza Örkény Tótékját és a végső soron hiábavaló dobozolást (dobozként működik maga a budi is); a folyton fúrókkal, más szerszámokkal szöszmötölő Férfi pedig végül sikeresen befejezi a nagy baromfiketrecet, amely a zenés-táncos-mulatós, groteszk (vagy abszurd) finálében rázárul a házaspárra (zene: Lakatos Róbert).

A Nő szerepében Pilnay Sára, a Férfi szerepében Temesi Zsolt végig fönntartják a Spiró-komédiában fantasztikus pontossággal és természetességgel adagolt feszültséget.   A lottóötös teremtette küszöb-rítusban jól elhelyezett megjegyzésekből, félmondatokból bomlik ki a Férfi és a Nő (meg mindannyiunk) története. A kétezres évek közepén született darab egyfelől napjainkban született kortársnak hat, másfelől meg valahogy – a mélyáramokban – még magán viseli a rendszerváltást követő évek „tojáshéját”, történelmi távlatba helyezve a görögösen néhány órába sűrített „kis-nagy történetet”.

Szép ez a hintajáték. Pilnay Sára olyan, mint valami felajzott, a végletekig feszített íj: ha sűvítve elindul, biztos, hogy a közepébe talál. A karcos és kizsigerelt Nő mellett – akinek a lényében néha fölragyog a báj, a szépség – Temesi Zsolt tébláboló, szöszölő, hajlékonyabb Férfit játszik. Ha a Nő a fa, a Férfi a nád. És ha fölötlik a kérdés, hogy „de hát mit keresnek ezek egymás mellett egyáltalán” „szerették ezek valaha egymást” – a válasz mégis-mégis egy halk igen.

A rengeteg apró játékot lehetetlen számba venni. Most csak egy: amikor az önfeledt, fölfoghatatlan örömben a Férfi elkezdi lehántani a zoknikat a Nő lábáról. Egy, kettő, három – ismétlődés, vagyis komikumforrás, és újabb kicsi bezártság-jelzés.

És ha csak egyetlen pillanatot lehetne mondani, amelyben benne  van az egész: a Nő éppen áriázva dobja ki a Férfit – ne lássa többé, vigye a szelvényt is –, közben minden átmenet nélkül, hétköznapi hangon megkérdezi: „Hoztál élesztőt?”  

Utána pedig még sokáig a fülünkben marad a dal. Hogy: A szerencse oly madárka, nem repül az minden ágra. Odarepül, elhajlítja, eltörik az ág alatta." Sírva vigadósan.