“Derkovits egyszerűen vizslat minket” – Szántó István festőművész tárlatvezetése a Szombathelyi Képtárban

Sokan vagyunk (kb. százan), ami azt jelenti, hogy hullámzunk-tömörülünk a tárlatvezető körül, előbb halljuk, amit mond, és többnyire csak utána férünk közelebb a képekhez, amelyekről beszélt. Nem baj, talán ez a reflexió (fordított) alaphelyzete. Derkovits az a klasszikus, akiról azok is hallottak (főleg Szombathelyen), akik semmit nem tudnak róla, egy képét sem látták. Lakótelep, iskola, köztéri szobor (a kezéből ellopták az ecsetet), ösztöndíj (amelynek rangja van). Proletárfestő, akinek sorsa ekvivalens azoknak a sorsával, akikkel a nincstelenségben és a nélkülözésben – magányos hősként - közösséget vállalt (akikkel közös sorsa volt). Miatta és érte épült föl a Szombathelyi Képtár, amely 150 alkotását őrzi. Ahogyan a tárlathoz írt, nyilván rögzülő, sokfelé fölbukkanó intézményi fülszöveg mondja: “Ebben az évben ünnepeljük Derkovits Gyula születésének 130. évfordulóját. A város neves szülöttjére életmű-kiállítással emlékezik a Szombathelyi Képtár, amelynek gyűjteménye mintegy 150 alkotást őriz a 20. század jelentős festőművészétől. A jubileumi tárlat részben ezekből válogat, de országos múzeumoktól kölcsönzött képeket is láthat a közönség.” És a halálának is évfordulója van: Szombathelyen született 1894. április 13-án, Budapesten halt meg 1934. június 18-án. Negyven év adatott neki az élethez és a halhatatlansághoz. 

Kánon és gravitáció

Kánonok jönnek-mennek, trendek és az ideológiák (más kérdés, hogy a hatásaikba bele is halni), hangsúlyok és szavak jelentése tolódik ide-oda, legendák képződnek és válnak semmissé, a válogatásnak mindig saját(os) szempontja van, miközben működik a törvény, hogy egy-egy életműnek talán a feledésben is meg kell kicsit mártóznia, hogy aztán annál erőteljesebben fölragyoghasson. Hogy igaz lehessen. A szombathelyi Derkovits-kiállítás a (2014-ben már megkezdett, megalapozott) kánonelmozdítás szellemében jött létre: lehántani a Derkovits-életműről mindazt, ami ma tőle inkább eltávolít. Hogy egyértelművé, vagy inkább láthatóvá válhasson, amit nem lehet elvitatni: hogy jelentős, erős szociális érzékenységgel megáldott-megvert képzőművész, benne kora áramában és kiemelkedve kora áramából; mert egyedit és magas minőséget hozott létre. És ezen nem változtat, hogy az újabb fénytörésben a mellőzöttségéről, nélkülözéséről szóló korábbi narratíva részben legenda: a tárlatvezetésen is többször elhangzanak finoman korrigáló megjegyzések arról, hogy Derkovits korának ismert és elismert festője volt, kiállított például a Velencei Biennálén; miközben mindent, de mindent a művészetre tett föl az életében, semmi más nem számított, az okos öngondoskodás sem. Az elszántság azonban igen: a világégésben roncsolódott bal karját nem engedte amputálni: “Jó lesz az majd a palettát tartani.” És az empátia, a küzdőkkel, a nincstelenekkel (nevezzük őket proletárnak vagy másnak) való együttérzés. A társadalmi problémákra reflektáló Derkovits-képeknek különösen erős, a jelentős kortársak között senki másnál nem tapasztalható gravitációja van – mondja Szántó István. 

Kék, kék, kék 

Különben is azzal indít, hogy “nagyon jó az anyag” - láthatólag megérintődve egyfelől az érdeklődéstől, másfelől magától az “anyagtól”. A kiállítás orientáló szövegeit ő írta, most pedig mintha a festőművész-kolléga és a kicsit megilletődött, maximálisan fölkészült tanítvány pozíciójából szólalna meg egyszerre. Informál, belülről elemez – pontos, de nem érzelmektől mentes, és ez jólesik nagyon ezen a tavaszi délutánon. A Weöres Sándor Színház néhány órával korábban engedte útjára a Gyévuskát, a szombathelyi ukrán közösség az imént az orosz-ukrán háború kitörésének második évfordulójára emlékezett a Savaria moziban – most meg itt van a Derkovits-kiállítás, a képtár egyik emeleti nagytermében, a falak kékje kicsit megismétli a tavaszi ég kékjét, csak mélyebb, erőteljesebb. 

Az arcom visszakérem

A kiállítás tematikus alapon szerveződött, persze a háttérben mindig ott van az életút, a kronológia. Az önarcképekkel és portrékkal, kettős portrékkal kezdünk, a kettős portrékon a festőművész és felesége, Dombai Viktória – amint Szántó István kiemeli: a képeken is mindig egyenrangú társként. Fiatalkori önarckép – nagyon finom, érzékeny, analitikus ábrázolás, érezhető, hogy a festő tudja az anatómiát, birtokában van az eszközöknek. Még egy önarckép: kicsit félszegebb. A harmadik önarckép Krisztus-szerű, prófétikus, profanizált püspökkép. A negyediken az öntudatos, “büszke festő”, köpenyben, ecsettel. A Hunyorító önarckép (párhuzamban a Három nemzedékkel): “Hátradől, egyszerűen csak vizslat minket.” Nézzünk hozzá Lucien Freud-portrékat. Szántó István megjegyzi, nehéz ezzel a típusú önportréval megbirkózni – hallgatóknak szokta adni feladatnak. 

Áhítatos csend, nem áhítatos csendéletek – és a techné

Megyünk a természetábrázolásoktól (Kernstok, művésztelep, harmónia) a híres Halas csendéletek felé – fontos hívómondata a szombathelyi tárlatnak, hogy a három együtt még sehol sem volt látható -, közel hajolunk, mintha a Mona Lisát fürkésznénk. A háttérben a lebomló, átalakuló legenda: lehet, hogy a Halas csendéletek (a síkból kitüremkedővel az élen) nem is a nyomorúságról beszélnek, hanem pont fordítva: Derkovitsot festőként megfogta a látvány, kompozíciót csinált az asztalon megpillantott tárgyakból (hal, kés, tányér stb.). 

A Halas csendéletek közelében, a sarokban van néhány a kihagyhatatlan Dózsa-sorozatból. Szántó István megjegyzi: biztos benne, hogy Derkovits apai asztalosműhelyének, vagyis a mesterség, a techné biztos ismeretének nagy szerepe van abban, hogy ez a fametszetsorozat elkészülhetett. 

Szombathelyiek

Hullámzunk tovább, át a nagy és fontos, nézőpontváltó, mindig élményből, de nem közvetlen látvány nyomán megszületett festményeken – mint az Éhesek télen vagy a Kikötői munkások -, és megállunk az Anya című képnél, amely részben a korán elveszített édesanya hiányából, részben a saját gyermek hiányából született. Szántó István gyöngéden mutatja, magyarázza, hogy mitől olyan megindító ez a kép, amíg el nem fogynak a szavai. Van, aki megszólaljon, helyette mondja tovább: Weöres Sándor anyaversét választotta az Anya-képhez kísérőnek. Hát így kerül egymás két, látszólag tűz és víz, ég és föld szombathelyi, hiányokból táplálkozó teljességben.

A látogatók között (a “közönség soraiban”) van egy harmadik, csöndes mosollyal szemlélődő szombathelyi: Fehér Renátó. Költő – benne a kor áramában, zsivajban és torkolatcsöndben folyton az érvényes megszólalás, a nyelv esélyét és lehetőségeit keresi.