Versekhez képeket, vagy pont fordítva? – Kiállításmegnyitó a BDK-ban

„A látvány mélyén mindig ott a vers” – olvasható Tóth Krisztina A tanítvány című versében. És most a könyvtár földszinti előadótermének falán minden alkotásban ott bújik egy vers, hiszen arra készült, azt mutatja be, helyezi át egy másik síkba. A kortárs alkotások mellett egyébként nincs ott a hozzájuk tartozó vers, talán jobb is így: csak szűkítené a befogadói horizontot. Így ha ránézünk, mi írhatunk hozzá költeményt.

Vagy akár dalt. Szendrői Csaba és Tóth András, az Elefánt zenekar két meghatározó tagja versekhez komponált könnyed dallamokat. Pion István Nem lehet jó a semminek című versével indítottak – ez talán az igazi megalapozása egy kortárs művészetek köré szerveződő prog-ramnak, hiszen a semmi motívuma és kérdésköre átjárja ezt a világot.

A Szívlapát antológia – úgy tűnik – nagyszerű választás volt: 141 alkotás érkezett a pályázatra az ország minden pontjából.

A Cebula Anna képtár-igazgató elnökletével működő zsűri az első három helyezett megállapítása mellett hat különdíjat is kiosztott.

Harmadik helyezést Czigány Dorottya Jázmin Havasi Attila Húsz év múlva című verséhez készített alkotása érdemelt, amely mű megkapó színeivel és csodás, már-már meseszerű képi világával azonnal elkápráztatja az embert.

Második helyre Czuczor Eszter Mesterházi Mónika Az ördög című versének különleges ábrázolása került – ahogyan az embernek ördögárnyéka leplezi le igazi valóját.

Első helyezett lett Aradi Sára, aki László Noémi Kirakat című verséhez készített montázst. A különleges dupla keretből szinte kimásznak a kirakat mögé bújt szerelmesek – üvegét éppen betörte a szerelem súlyos köve. De persze így szép ez: ami fontos, annak súlya van. Vekszli Anna szavalatából is ezt lehetett érezni. Pontosan, tagoltan hangzott el minden szó, ahogyan a kirakat üvegéből potyogtak a letört szilánkok.

Van valami általános lehangoltság, kiábrándultság és talán némi depresszió is a versekben. Ez lenne most az igazi mozgatórugó? Az alkotói depresszió?

Lezárásként mégis kissé derűsebb lett minden: Varró Dani verse szólt „elefántos” bársonyossággal, de a maga virgoncságát megőrizve: „De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit?”