Sikertörténet ugrókötéllel – Bánhegyi Attila és Füle Magdolna már az ötödik generációt nevelik

1995-ben találkoztam velük először. Egy, a Frim Jakab iskolába járó kislányt, Görcsi Tündét hoztak magukkal a szerkesztőségbe. Csodára várva – ez lett a cikk címe. A hátrányos helyzetű Tündét szerették volna elutaztatni az egyesült államokbeli Seattle-ben rendezendő kötélugró-világbajnokságra. Megvalósult az álom, mint ahogy még sok más is az ezt követő negyed évszázad alatt. Számos helyen megfordultak a világban, világversenyek, világ- és Európa-bajnoki címek, érmek, világcsúcsok, Guinness-rekord, emlékezetes szereplések jelezték útjukat. Jelenleg az ötödik generáció bontogatja a szárnyait a Kötélugró Klub Szombathely színei­ben. Bánhegyi Attila és Füle Magdolna pedig a Szombathely Sportjáért Életmű-díj tulajdonosai.

Így kezdődött

– Láttam a tévében egy dokumentumfilmet, Amerikában, fekete lányok játszottak az utcán, nagy sebességgel futottak két kötél között. Azt gondoltam, ha nekik ez siker­élményt jelent, megpróbálhatnánk nálunk is az ügyes roma gyerekekkel – idézte fel a kezdeteket Bánhegyi Attila, aki földrajz–testnevelés szakos tanárként és labdarúgóként (korábban a Videotonban játszott) a 90-es évek elején költözött Vas megyébe. Dolgozott a kőszegi Dr. Nagy László Gyógy­pedagógiai Intézményben, majd Szombathelyen folytatta, a korábban Frim Jakab, ma Aranyhídnak nevezett oktatási intézményben tanít ma is. – Mindig is kerestem, hogy hogyan lehet változatossá tenni a testnevelést, mivel lehet siker­élményt adni a gyerekeknek. Ebben pedig könnyű volt fejlődni, mert a lányok hazavitték a köteleket és önállóan is tudtak gyakorolni. Közben elváltam, és a két lányom, az akkor hét­éves Adrienn és ötéves Kata is csatlakozott a tanítványaimhoz, amikor nálam voltak.

Füle Magdolna gyógypedagógusként dolgozott a kőszegi intézményben. Néptáncoktatói diplomájával nevelőotthoni, enyhe fokban sérült gyerekekből álló csoportjával arany minősítést is szerzett. Ehhez jött még a modern tánc is, a Jurisics-várban négy csoportot is vitt, volt mazsorett és dzsessz­balett is – ott táncolt a saját lánya is.

– Attila megkért, hogy segítsek a koreográfiában, műsor-összeállításban, így csatlakoztam – mondta Magdi. – Aztán én is Szombathelyre, a Frim Jakab iskolába kerültem.

1995-ben tudták meg, hogy Magyarországon létezik szövetsége is a kötélugróknak. És azt is, hogy aki össze tudja szedni a részvételhez szükséges pénzt, utazhat Seattle-be, a világbajnokságra. Ők Szombathelyen gyűjtöttek Görcsi Tündének, Attila volt felesége pedig Zircen a lányaiknak – ők oda jártak akkor iskolába. Kijutott mindhárom gyerek – a szövetség elnöke kísérte őket. De egy év múlva indult be igazán a szekér, miután felléptek a Miss Universe országos döntőjében, amit a televízió is közvetített.

Az ugródeszka

– A Szerencsejáték Zrt. akkori vezérigazgatója, Pongrácz Antal látott bennünket, és úgy döntött, segít, hogy eljuthassunk az 1997-es ausztráliai világbajnokságra. Akkoriban elképesztőnek számító összeggel, 1,5 millió forinttal támogatott bennünket. Összehasonlításul: az egykori Marc cipőgyár ötezerrel. Egyenszerelést is tudtunk csináltatni; Görcsi Tündi és a két lányom mellett Tóth Alexandra, Nyárádi Zsanett, Nyárádi Zsuzsa és Görcsi Zsuzsa és mi is utaztunk – ez volt az első csapatunk világversenyen. Óriási élmény volt, mindenkinek kihatott az egész életére. Soha nem toboroztunk gyerekeket, mindenki maga talált meg minket. Látták egy bemutatónkat, hallottak rólunk, hogy hol jártunk a világban, milyen sikereket értünk el – szinte a város minden iskolájából, de vidékről is jöttek. A kezdeti kilenc-tíz gyerekből harminc-negyven lett. Nagyszerűen integrálódtak a gyerekek, a képességekbeli és életszínvonal-beli óriási különbségek ellenére a pályán egyenrangúak voltak. Nálunk mindig fontos volt a közösség, ki is dobta magából azokat, akik nem tartották magukat a szabályokhoz. A gyerekek nagy része jól is tanult, sokan végeztek egyetemet, főiskolát. Viszont ma már az Aranyhíd-beli gyerekek nem tudnak velük tartani, a mostaniaknak halmozottabbak a problémáik, elképzelhetetlen, hogy „csak” hátrányos helyzetűek tanuljanak itt. Nekik szakkört tartunk. Az egyesületben most ötvenen vagyunk. Mindig is volt fluktuáció; most azért nagyobb. De aki csak két hónapot járt, annak is jó alapot jelentett koordinációs és állóképességben, aztán egy másik sportágban sikeresebb lett. Akik maradnak, azoknak kell a sikerélmény. Régebben nagy hajtóerő volt a sok utazás, többen még az óceánon túlra is eljutottak. Ma már jóval nehezebb a helyzet, egyre nagyobb a hazai konkurencia is, nagyon nehéz kvalifikációt szerezni a világversenyekre. Ha sikerül, annak legalább akkora az értéke, mint régebben egy világversenyen az élmezőnybe érni.

Egy kis kitérő

És egy kis kitérő, mert Attilának volt ilyen is.

– Nekem foci nélkül nem kerek az életem. Egy darabig kiszálltam a kötélugrásból – Magdus kezébe csúszott át. Ő amúgy is sokkal többet foglalkozott vele, a gyakorlatban is meg tudta mutatni a trükköket. 2011-ben például Amerikában a +50-as kategóriában győzött. Megalapítottam a Grundball PFC-t, hittem abban, hogy majd szárnyalni fog a labdarúgásunk. Jól kezdődött minden, de 2007 után – akkor alakultak az akadémiák –, ha elvittük a gyerekeket egy tornára, azonnal ajánlatot kaptak. Még most is működik az egyesület, de már nélkülem. Adrinak az a híres produkciója, amelyikben focilabdával fiúkat is meghazudtoló módon dekázik, a

fociedzésekről eredeztethető, mert a lányok oda is jöttek velem.

Cirkusz és show

Bár több versenyzőjük felnőtt életére is nagy befolyással volt a kötélugrás, kétségkívül Bánhegyi Adrienn és Kata lettek, maradtak a legismertebbek. A cirkusz felé vették az irányt. Először, 2006-ban Katának sikerült leszerződnie a Cirque de Soleilhez, később Adrinak is.

– Jelentősen növelte az egyesületünk értékét, és a sportág megítélésén is javított, hogy a világ leghíresebb cirkuszában mekkora sikereket érnek el. De az egyesületből a hosszú évek alatt sokan voltak részesei a bemutatóknak, a kosármeccseken való fellépéseknek – ahol szintén nőtt a népszerűségünk.

A Kötélugró Klub Szombathely tevékenységének csak az egyik része a versenyzés, a másik a fellépések, a show világa.

– A már említett szépségkirálynő-választáson való fellépés indított el bennünket ezen az úton. Onnantól mindig jött újabb és újabb meghívás céges rendezvényekre, de külföldre is. Az is igaz, hogy ahogy a hírünk egyre nagyobb lett, úgy fogytak el mellőlünk a szponzorok. De sikerült megtartani az egyesületünk önállóságát. Nagyon jó üzletnek és vállalkozásnak bizonyult az ugrókötélgyártás és -eladás. Egész Európában terítettünk. Mára azonban már telítődött a piac. Az internet sokat segített a marketingben, a fellépéseken keresett pénzekből tartjuk fenn a klubot. Saját buszt is tudtunk vásárolni, amivel járjuk az országot. Kezdetben ötezer forint volt a fellépti díjunk, mára a százezret is meghaladja. Sajnos, most ezeket a fellépéseket is felülírja a koronavírus-járvány. Ami a bemutatókat illeti, ezeken szerepelni nagy dicsőséget jelent a versenyzőinknek, mindig a legjobbakat visszük el. A lányok a fellépésért közvetlenül nem kapnak pénzt, de a külföldi utazásokhoz, világversenyeken való részvételhez ebből járulunk hozzá a költségeikhez. Mondjuk egy amerikai út 500-600 ezer forintba kerül egy versenyzőnek. A szövetség egy fillért sem ad, azt mind a szülőknek, illetve nekünk kell előteremteni. A többieknek a nevezési díjjal országos versenyen való részvételét, versenyeztetését segítjük.

Hogy milyen a civil élete Attilának és Magdinak?

– Éppen harminc éve alkotunk egy párt. Hasonló a beállítottságunk, ugyanazon a munkahelyen dolgoztunk, és az iskola után is ugyanazzal foglalkoztunk. Ez idő alatt alig néhány hét volt csak, amit nem együtt töltöttünk. Bár sohasem főállásban csináltuk, az egész életünket a kötélugráshoz igazítottuk. Mindketten 62 évesek vagyunk. Örülnénk, ha lassacskán át tudnánk adni valaki(k)nek a stafétabotot.