Doberdó, a magyar Golgota, a remény és a halál temploma

 Azon az úton hajtunk, ahol nagyapáink, vagy inkább dédapáink araszoltak. Klágenfurt csak egy ugrás, a hegyek mögött ott a déli átjáró. Aztán az egész mediterránium. Jó okuk volt arra az itt élő népeknek, hogy a köves, sziklás vidéket, amely amúgy fenséges és tavacskáival lenyűgöző, elfoglalják, megtartsák. Kiváltképp a dombvonulattá sekélyesedő partvidéket Duinótól Triesztig. Igen, Trieszt az örök város, a tenger éke, a kikötők császára. Akié ez a hely, azé itt a tér, vagyis az azúrkék tenger. A múlt századelőig az Osztrák-Magyar Monarchia elitje parolázott a vidéken, át-átruccanva Fiumébe és persze Abbáziába. A három déli város egyben a magyar szellemi élet központja is volt. Szerb Antal például itt vetette papírra remekműve, Az utas és a holdvilág első sorait. Szívesen időzött e tájékon Heltai és a csak látszatra kimért Kosztolányi; hallgatták a nagy víz moraját, majd a pesti aszfalton újraalkották a mennyei hangokat, képeket...

Tarviziónál letérünk az autópályáról, a forgalom még csak nem is közepes. Gyengébb. Elmaradóban a lakókocsis kispolgárok, otthon dekkolnak a középosztály szegényedő tagjai. A gazdagok meg nem itt repesztenek: valamelyik pálmafás, celebektől nyüzsgő szigeten kukkolgatnak. A sima hegyi úttá szelídült gyorsforgalmi meredeken kaptat felfelé, aztán egy kanyar után festői tájban sorakoznak a romos, vagy már renovált erődök. Az egyiknél megállunk. A katonai objektum a völgy két bejáratát védte, miközben a távolabbi, síksággá omló zuhatag-tórendszer védvonalát támadhatta. A termek viszonylag épen maradtak, bár látni belövéseket. Megdöbbentő, hogy annyi év után is épek még a géppuskákat tartó acélkampók, kitámasztók. Ép még a két, eltérő kürtőn át egyszerre illemhelynek és víznyerőnek használt nyiladék is. Kemény harcok színhelye lehetett a kis erőd, de ez semmi ahhoz képest, ami nem sokkal odébb vár ránk. A Predil hágótól Bovecig haladva érünk el a Kluze erődig, amely ugyan múzeum, de mégis megborzongat. Talán nem is az erőd fenségesen komor látványa sejtet valamit abból, ami itt zajlott, hanem a nem sokkal odébb található kaverna rendszer. Ezek az alagutak a sziklába, a hegybe épültek. A sebesült katonákat itt pihentették, a halottakat külön ágakba húzták. Az oldalmellékekben tárolták a lőszert, az élelmiszert: megint csak a falba vert láncok, szögek, tartók. Vajon hány fiatal szenvedhetett itt a téli hidegtől, a nyári melegtől? Attól, hogy parancsot hallva már tudta, hogy vérszivattyú vár rá?

Az I. világháború gyakorlatilag letarolta Európát, igen nagy pusztítást vitt végbe a Monarchiával határos déli területeken is. Az Isonzó-front nyolcvan kilométeres szakaszán két és fél év alatt a Monarchia 420 ezer, az olasz haderő pedig 650 ezer fiatalt veszített. Volt olyan három hét, amikor Doberdó alatt az olaszok 42 ezer katonája aludt el örökre, míg 47 ezer magyar ifjú halt hősi halált. Ez volt a rettegett vérszivattyú ideje. Addig küldték szuronyrohamra egymás ellen a századokat, amíg csak ember maradt állva. Tehát aki a kavernában azt a parancsot kapta, hogy Szurony fel! Rohamra! , az gyakorlatilag halottnak számított. S ha eltöprengünk azon, hogy miért, máig elkeserítő és egyben dühítő következtetéseket vonhatunk le. Az olaszok ugyanis késve és hitszegő módon léptek a háborúba, hogy déli, területi igényeiket érvényesítsék. Az antant fő országai, Anglia és Franciaország ezt meg is ígérte nekik. Ezért robbant ki a monarchistákat meglepő, isonzói csata, létesült front a hegyekben, majd le, egészen a Piavéig. A magyar katonákat sebtiben dobták ki a frontra, szegények azt sem tudták, mi vár rájuk. Ágyútűz közepette kellett lövészárkokat ásniuk. Ott, ahol a talaj sziklás-köves volt, puszta kézzel kaparták össze a védőhalmokat. Amelyek ha aknatalálatot kaptak, százszorosan gyilkoltak...

A kavernák nyirkossága után leereszkedünk a hegyről. Bovec város katonai temetője sok száz magyar halottat rejt. A központi emlékmű mellett kis kopjafa, nemzetiszínű szalagokkal tűzdelten. Bedécs Gyula tanár úr hozta még régebben vissza az emlékezetbe Balogh Károllyal és másokkal a kis katonai temetőket, amelyekről hallgattak az előző rendszer idején. Akkor a katonák sem voltak hősi halottak, sokkal inkább az imperializmus által megtévesztett fiatalok. Akik a háború után egy másik tévedésbe , a Károlyi Mihály és Kun Béla nevével fémjelzettébe estek. Elhitték, hogy az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság felemeli a Trianonhoz közelítő országot...

Kobaridban, olaszul Caporettóban van mire emlékeznünk. Az itteni múzeum csak úgy roskadozik a magyar vonatkozású tárgyi emlékektől. Itt válik nyilvánvalóvá, hogy a 90 évvel ezelőtti háborúvég, amelyet Trianon pitiáner szellemiségű paktumai zártak le, mennyi fölösleges szenvedést hozott. Senki sem járt igazán jól. A monarchisták azért, mert bár megnyerték a csatákat, elvesztették a háborút. Az olaszok pedig azért, mert Trieszt megszerzése után leértékelődött a hajózás, mint szállítási forma. Így a város elveszítette stratégiai jelentőségét.

Megért ez több mint egymillió fiatal életet?

Mussolini talán még el is töprenghetett ezen, mert a Redipugliában emelt monumentális emlékmű azt is sokkolja, aki hasonlókhoz szokott. Az óriás-lépcsősorokban ezernyi katona csontváza őrződik, örök tanulságul. Gorizia, Nova-Gorice, a kettészakított város. Ma már uniós egységben, de mégis külön. Korábban Görz névre hallgatott, ahol a front úgy hullámzott, mint az orkán cibálta fakerítés. Aztán Caporettónál áttörtek a monarchisták, és lényegében eldőlt az olasz front sorsa. De ehhez az út Doberdón át vezetett.

Doberdó, a magyar Golgota; a remény és a halál temploma, a pergőtűzben szétszakadt testek és lelkek végső nyughelye. Doberdó, a fennsík a kis falvakkal, és mindenütt sziklákkal. A tenger már csak egy sóhajtásnyira. Akkor a folyamatos ágyúzás elűzte a halakat a trieszti öbölből. A fennsík tetején magyarok ásták be magukat, a sziklákba kavernákat vájtak. A kavernákban hadosztályok állomásoztak, hadikórházak működtek. Mindeközben az olaszok csupán száz-százötven méternyire voltak. Gyakran megesett, hogy a háborúban elvadult emberek - szórakozásképpen - éjjelente átmásztak egymás vonalain, és akit értek, agyoncsaptak. Egy sajátos, az alföldi pásztorvilágban kifaragott, ölési célszerszámmá alakított fürtös buzogánnyal. Ha reccsent valami a szögesdrótoknál, akkor az nem ág, hanem emberi koponya volt. Talán ez az egyik legszörnyűbb következménye a nagy háborúnak: a teljes elembertelenedés. A percekre, órákra tervezhető élet mindenkit felőrölt.

Doberdó tetején emlékművet emelt az utókor, és ezen nagyszerű, sokat idézett mondat áll: A halálban egymásra találtak és barátokká lettek az olasz és a magyar fiatalok . A szenvedés a háború kiteljesedésével és durvulásával akkorává nőtt, hogy a hírhedt, nyolcnapos pergőtűzben sok katona angyalt látott a fennsík felett. Majd a puskák elé szaladt, védtelen... A csoda elmaradt, de a helyzet mégis változott. A sebesült katonák tízezreinek látványa (volt olyan magyar falu, ahova húsz sebesültet hoztak vissza, és egyiknek sem volt keze, lába) sokkolta a hátországot. A tömegnyomás megfutamította a politikusokat és hű csatlósaikat, a tábornokokat. Az újkor fehér kesztyűs mészárosait.

Tisztelegve állunk a fennsíkon, érezni a tenger sós illatát, bársony melegét. Monfalcone felől vonatzaj hallik. Hajókürt búg, repülőgép neszez. Béke van. A megmaradt lövészárkokban drót, csat, bőrcafat, kulacs darab. Ennyi év után is tele fémmel a hegy, a völgy. Tele emlékkel minden, ami itteni. A hely szelleme megérint; eltűnődünk azon, miként is élhette pokoli napjait itt egy magyar katona. Egy fiatal, aki még a szerelmet sem kóstolta, máris a halál várt rá. Egy katona, aki meghalt a hazájáért, amelynek mostani fiai nem sokkal odébb ejtőernyővel ugranak a szikláról, raftingolnak a Szocsa-Isonzó vad vizein. Mit a múlt? Ki visz virágot a sírokra?

A katonai temetőket szerencsére államilag gondozzák. Az új honvédelmi miniszter, Hende Csaba ígéretet tett az I. világháborús emlékek szervezett keretű ápolására. Talán el lehetne azt érni, hogy legalább a középiskolások eljussanak a Doberdóra, előtte végig járva az Isonzó menti tanösvényt. Végtére is egy nap alatt bejárható a térség. De tisztelegni, emlékezni addig is kell. Már csak az eltelt 90 esztendő, Trianon okán is. Nem késői okoskodással, fontoskodással, inkább egyszerű és tényszerű katonalevelek olvasásával, felidézésével. Mert addig él a múlt, amíg idézik és emlegetve van. Sinkovits Ambrus kópházai katona írt Doberdóról naplót, horvát nyelven. Néhány sorát most felidézzük.

- Elmasírozás a frontra, a vágóhídra! Olyan tüzet kaptunk, hogy 58 férfit vesztettünk el. Aztán ismét nagy harcaink voltak, víz meg semmi. Szomjazunk, Istenem, mi lesz velünk? Valamennyien már olyan elkeseredettek voltunk, hogy agyon akartuk lőni magunkat...

- Eltemettük a halottakat, de a mozsár kiszántotta azokat. Ó Istenem, mi lesz belőlünk? Már reggel 3-kor ébresztett minket a mozsár, egész nap 123 férfi esett el. Elesett Egresits Jancsi is. Adj Uram örök nyugodalmat neki a Doberdó-hegyen!

- Igen nagy tüzünk volt, már olyan soványak vagyunk, hogy nem ismertük meg egymást. Tegnap ítéletnapunk volt, 262 halottal, 49 sebesülttel, 135 fogollyal és 12-en megőrültek! Már úgy voltunk, hogy engedjük megadni magunkat. Már olyan bűz volt előttünk, hogy kolera-betegség lett közöttünk. A szomjúságtól meg a kíntól üvöltöttünk már! Aki el szokott menni vízért, mindenkit agyon szoktak lőni.

- Már semmivel sem törődünk. A taljánok úgy lövöldöztek, hogy a levegőben katonák szoktak röpülni.

- Előttünk már 70 lépésre feküdtek a halott talján katonák, térdig értek. És volt köztük olyan is, aki már 14 napja agyon volt lőve. A nagy tűzön keresztül mi nem tudtuk, a taljánok meg nem akarták őket eltemetni. Az úgy bűzlött, hogy már nem bírtuk ki.

- A 2-es brigádunkat szerencsére leváltották. 12 kilométert mentünk hátra. A 76-os ezredből maradtunk 54-en férfiak.

Mindennél többet mondó sorok ezek egy olyan háborúról, amelynek következményeit máig nyögi Európa.

Lejövünk a hegyről, esteledik. Fotós kollégám még keres néhány jónak tűnő pozíciót a redipugliai emlékműnél. Nincs mese, nem spórolhatjuk meg a több száz lépcsőfokot, ez kijár a hősöknek. Az olasz hősöknek, mert ők is azok voltak. A monument tetején friss koszorúk, a helyi önkormányzat nemrég emlékezett az áldozatokra. Fura, ahogy meglebben a szalag az olasz koszorún: piros-fehér-zöldbe fordítja a zöld-fehér-pirosat... Némán állunk a szürkületben, főt hajtunk, majd meggyújtjuk az otthonról hozott mécsest. A kis láng pislákol, kisvártatva erőre kap, fellobban. Nem nagy a fénye, mégis messzire világít. Át a hegyen, egészen Doberdóig.

OLDALTÖRÉS: Nemzeti katonapolitika ideje jön?

Nemzeti katonapolitika ideje jön?

Az Isonzó mentén számos katonai temetőt alakítottak ki, vagy csupán jelezték a hősök sírjainak helyét. Ugyanis a háború befejeztével az érintett országok exhumálták, majd központi katonai temetőkbe szállították a tetemeket. Így hozták létre a caporettoi csonttemplomot, amelyben, pontosabban védfalában az itt elesett olaszok porhüvelye nyugszik. Oslavija jelképpé lett, manapság a turisták egyik célpontja. Goriziában, a Via Verdi melletti parkban látható az a templomrom, amelyet emlékeztetőül meghagytak. A templomot a várost ért támadások özönében lőtték rommá. Különös módon az angyalos díszek többsége sértetlen maradt – ez is látható a parkban. A legfontosabb emlékhelyek kétségkívül a harcoktól leginkább sújtott térségben, vagyis a Doberdó fennsíkon találhatók. Az itteni falvak mindegyike megszenvedte a csatákat. Szinte nincs olyan hely, ahol ne lenne a háborúra emlékeztető motívum. Hol egy lövészárok maradvány, hol egy sír, hol egy védelmi szakasz, sziklatömb. Legújabban változik a táj, a központi emlékmű szomszédságában nagy építkezésbe fogtak. Ha ez megvalósul, Doberdó elveszíti azt a már-már kultikus jellegét, amely eddig övezte. Az olaszok nem nehezítik az ide látogatók dolgát, de nem is könnyítik meg. Még GPS-szel sem könnyű megtalálni a központi emlékműhöz vezető utat...

Inkább Redipugliára helyezik a helyi hatóságok a hangsúlyt, ami érthető, hiszen itt nyugszanak az olasz katonák. A Honvédelmi Minisztérium remélhetőleg figyelemmel kíséri a Doberdón zajló építkezést és más beruházási terveket, hiszen a magyar nemzet számára ez örök érvényű történelmi helyszín. S mint ilyen, az egyetemes európai, pontosabban a közös uniós értékrend része is. De nem csak az olasz front rejt magyar katonai sírokat. Bedécs Gyula társaival már jó ideje feltérképezte a lengyelországi helyzetet is. Premysl, az erődváros szintén magyar katonai helyszín volt, sok áldozattal. Itt írta például Gyóni Géza híressé vált verseit. A várostól egészen Krakkóig számos olyan temetőt találhatunk, amelyben magyar tisztek és honvédek nyugszanak. A pár évvel ezelőtti körút során a Bedécscsoport megállapította: a temetők nagyobb részét gondozzák, kaszáltatják, de egyre több az elhanyagolt sírkert is. Ott van méltó helye és lehetősége a főhajtásnak, ahol a magyar állam állja a folyamatos gondoskodás költségeit.

Az elmúlt években az erre fordítható pénz csökkent, a figyelem is elterelődött a határainkon túli, magyar katonai sírokról, temetőkről. Az új kormányzati kurzus, amely katonapolitikai téren is nemzeti vonalat kíván képviselni, élén a szombathelyi Hende Csaba miniszterrel, most bizonyíthat: nem csak szavakban fontos számára az emlékezés. A tettek ideje van itt, mivel romlik számos emlékmű állaga. És az sem lenne hátrány, ha a 90. évforduló kapcsán a miniszter személyesen tisztelegne Doberdó fennsíkján, emlékezve a több százezernyi hős katonára.

Nemzeti katonapolitika ideje jön?

Az Isonzó mentén számos katonai temetőt alakítottak ki, vagy csupán jelezték a hősök sírjainak helyét. Ugyanis a háború befejeztével az érintett országok exhumálták, majd központi katonai temetőkbe szállították a tetemeket. Így hozták létre a caporettoi csonttemplomot, amelyben, pontosabban védfalában az itt elesett olaszok porhüvelye nyugszik. Oslavija jelképpé lett, manapság a turisták egyik célpontja. Goriziában, a Via Verdi melletti parkban látható az a templomrom, amelyet emlékeztetőül meghagytak. A templomot a várost ért támadások özönében lőtték rommá. Különös módon az angyalos díszek többsége sértetlen maradt – ez is látható a parkban. A legfontosabb emlékhelyek kétségkívül a harcoktól leginkább sújtott térségben, vagyis a Doberdó fennsíkon találhatók. Az itteni falvak mindegyike megszenvedte a csatákat. Szinte nincs olyan hely, ahol ne lenne a háborúra emlékeztető motívum. Hol egy lövészárok maradvány, hol egy sír, hol egy védelmi szakasz, sziklatömb. Legújabban változik a táj, a központi emlékmű szomszédságában nagy építkezésbe fogtak. Ha ez megvalósul, Doberdó elveszíti azt a már-már kultikus jellegét, amely eddig övezte. Az olaszok nem nehezítik az ide látogatók dolgát, de nem is könnyítik meg. Még GPS-szel sem könnyű megtalálni a központi emlékműhöz vezető utat...

Inkább Redipugliára helyezik a helyi hatóságok a hangsúlyt, ami érthető, hiszen itt nyugszanak az olasz katonák. A Honvédelmi Minisztérium remélhetőleg figyelemmel kíséri a Doberdón zajló építkezést és más beruházási terveket, hiszen a magyar nemzet számára ez örök érvényű történelmi helyszín. S mint ilyen, az egyetemes európai, pontosabban a közös uniós értékrend része is. De nem csak az olasz front rejt magyar katonai sírokat. Bedécs Gyula társaival már jó ideje feltérképezte a lengyelországi helyzetet is. Premysl, az erődváros szintén magyar katonai helyszín volt, sok áldozattal. Itt írta például Gyóni Géza híressé vált verseit. A várostól egészen Krakkóig számos olyan temetőt találhatunk, amelyben magyar tisztek és honvédek nyugszanak. A pár évvel ezelőtti körút során a Bedécscsoport megállapította: a temetők nagyobb részét gondozzák, kaszáltatják, de egyre több az elhanyagolt sírkert is. Ott van méltó helye és lehetősége a főhajtásnak, ahol a magyar állam állja a folyamatos gondoskodás költségeit.

Az elmúlt években az erre fordítható pénz csökkent, a figyelem is elterelődött a határainkon túli, magyar katonai sírokról, temetőkről. Az új kormányzati kurzus, amely katonapolitikai téren is nemzeti vonalat kíván képviselni, élén a szombathelyi Hende Csaba miniszterrel, most bizonyíthat: nem csak szavakban fontos számára az emlékezés. A tettek ideje van itt, mivel romlik számos emlékmű állaga. És az sem lenne hátrány, ha a 90. évforduló kapcsán a miniszter személyesen tisztelegne Doberdó fennsíkján, emlékezve a több százezernyi hős katonára.

Nemzeti katonapolitika ideje jön?

Az Isonzó mentén számos katonai temetőt alakítottak ki, vagy csupán jelezték a hősök sírjainak helyét. Ugyanis a háború befejeztével az érintett országok exhumálták, majd központi katonai temetőkbe szállították a tetemeket. Így hozták létre a caporettoi csonttemplomot, amelyben, pontosabban védfalában az itt elesett olaszok porhüvelye nyugszik. Oslavija jelképpé lett, manapság a turisták egyik célpontja. Goriziában, a Via Verdi melletti parkban látható az a templomrom, amelyet emlékeztetőül meghagytak. A templomot a várost ért támadások özönében lőtték rommá. Különös módon az angyalos díszek többsége sértetlen maradt – ez is látható a parkban. A legfontosabb emlékhelyek kétségkívül a harcoktól leginkább sújtott térségben, vagyis a Doberdó fennsíkon találhatók. Az itteni falvak mindegyike megszenvedte a csatákat. Szinte nincs olyan hely, ahol ne lenne a háborúra emlékeztető motívum. Hol egy lövészárok maradvány, hol egy sír, hol egy védelmi szakasz, sziklatömb. Legújabban változik a táj, a központi emlékmű szomszédságában nagy építkezésbe fogtak. Ha ez megvalósul, Doberdó elveszíti azt a már-már kultikus jellegét, amely eddig övezte. Az olaszok nem nehezítik az ide látogatók dolgát, de nem is könnyítik meg. Még GPS-szel sem könnyű megtalálni a központi emlékműhöz vezető utat...

Inkább Redipugliára helyezik a helyi hatóságok a hangsúlyt, ami érthető, hiszen itt nyugszanak az olasz katonák. A Honvédelmi Minisztérium remélhetőleg figyelemmel kíséri a Doberdón zajló építkezést és más beruházási terveket, hiszen a magyar nemzet számára ez örök érvényű történelmi helyszín. S mint ilyen, az egyetemes európai, pontosabban a közös uniós értékrend része is. De nem csak az olasz front rejt magyar katonai sírokat. Bedécs Gyula társaival már jó ideje feltérképezte a lengyelországi helyzetet is. Premysl, az erődváros szintén magyar katonai helyszín volt, sok áldozattal. Itt írta például Gyóni Géza híressé vált verseit. A várostól egészen Krakkóig számos olyan temetőt találhatunk, amelyben magyar tisztek és honvédek nyugszanak. A pár évvel ezelőtti körút során a Bedécscsoport megállapította: a temetők nagyobb részét gondozzák, kaszáltatják, de egyre több az elhanyagolt sírkert is. Ott van méltó helye és lehetősége a főhajtásnak, ahol a magyar állam állja a folyamatos gondoskodás költségeit.

Az elmúlt években az erre fordítható pénz csökkent, a figyelem is elterelődött a határainkon túli, magyar katonai sírokról, temetőkről. Az új kormányzati kurzus, amely katonapolitikai téren is nemzeti vonalat kíván képviselni, élén a szombathelyi Hende Csaba miniszterrel, most bizonyíthat: nem csak szavakban fontos számára az emlékezés. A tettek ideje van itt, mivel romlik számos emlékmű állaga. És az sem lenne hátrány, ha a 90. évforduló kapcsán a miniszter személyesen tisztelegne Doberdó fennsíkján, emlékezve a több százezernyi hős katonára.