Minden emberben van egy kicsi gyémánt

Kétéves a szociális asszisztensképzés a kassseli intézményben. (Nevelői pályára is készítenek itt fel, óvónénik, -bácsik is kerülnek ki az iskola falai közül.)

A leendő szociális asszisztensek képzése során az a cél, hogy ki-ki megismerje önmagát, legyen tisztában a képességeivel, a tehetségével és ismerje meg a környezetét. S azt, amit elsajátít, vigye ki a világba. Gyakorlatokon vesznek részt a diákok szociális otthonokban, Waldorf-óvodákban, különféle mesteremberek műhelyeiben. És még sorolhatnám a sokszínű tevékenységeket.

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Kétéves a szociális asszisztensképzés a kassseli intézményben. (Nevelői pályára is készítenek itt fel, óvónénik, -bácsik is kerülnek ki az iskola falai közül.)

A leendő szociális asszisztensek képzése során az a cél, hogy ki-ki megismerje önmagát, legyen tisztában a képességeivel, a tehetségével és ismerje meg a környezetét. S azt, amit elsajátít, vigye ki a világba. Gyakorlatokon vesznek részt a diákok szociális otthonokban, Waldorf-óvodákban, különféle mesteremberek műhelyeiben. És még sorolhatnám a sokszínű tevékenységeket.

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

A leendő szociális asszisztensek képzése során az a cél, hogy ki-ki megismerje önmagát, legyen tisztában a képességeivel, a tehetségével és ismerje meg a környezetét. S azt, amit elsajátít, vigye ki a világba. Gyakorlatokon vesznek részt a diákok szociális otthonokban, Waldorf-óvodákban, különféle mesteremberek műhelyeiben. És még sorolhatnám a sokszínű tevékenységeket.

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

A leendő szociális asszisztensek képzése során az a cél, hogy ki-ki megismerje önmagát, legyen tisztában a képességeivel, a tehetségével és ismerje meg a környezetét. S azt, amit elsajátít, vigye ki a világba. Gyakorlatokon vesznek részt a diákok szociális otthonokban, Waldorf-óvodákban, különféle mesteremberek műhelyeiben. És még sorolhatnám a sokszínű tevékenységeket.

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Osztálykirándulást mi nem csinálunk valamiféle lényeg nélkül, tehát inkább úgy neveztük el: projektutazáson veszünk részt. Nem csak süttetjük a hasunkat a napon meg várost nézünk, továbbá templomok garmadájába sem kukkantunk be, ami igencsak szép, de egy idő után fárasztó dolog (ezzel együtt azért szent helyeket is megnézünk), hanem hasznosítjuk magunkat, szellemi és fizikai erőinket, hogy amit a diákjaink az elmúlt két évben elsajátítottak, azt alkalmazhassák a gyakorlatban is. Történetesen Ispánkon, az idén ősszel útjára induló, velünk nagyon rokon Peregrinus Vándoriskolában - ahol szintén a fiatalokat segítik majd, hogy meglelhessék életük válaszútjait - s magától értetődően, különféle előadásokon, konzultációkon is részt vesznek. S bár én nem vagyok tanár, jóllehet - gazdasági vezető lévén - könyvelést okítok, de azért rendszeresen elkísérek az osztályfelelőssel együtt egy-egy csoportot. Huszonegy másodéves diákkal érkeztünk ide.

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Igen fontos a személyes példamutatás a saját létemmel, úgy, ahogy vagyok. Hogyan, mit tudok a másiknak önmagamból továbbadni, hogyan vagyok képes én megérteni az embereket, úgy, ahogyan vannak. Miképpen tudok hatni beszélgetéseken keresztül is, hogy valaki próbáljon meg az életével valamit elkezdeni, ami eddig talán nem sikerült. A legnemesebb értelemben igyekszünk a tanítványoknak olyan útravalót úgy adni, hogy mindig emberek tudjanak maradni, megértsenek másokat.

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Alapos önnevelésre van szükség ahhoz, hogy én tudjak hatni a másikra; sokszor fékezni is kell magamat, hogy a másikat egyáltalán meg tudjam érteni... Úgy segítsem az útja megtalálásában, hogy ne vegye észre. Ez nem könnyű.

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtanított édesapám és édesanyám is arra, hogy "...dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes" (József Attila, Ne légy szeles... - 1936). Az életre készítettek fel. Ennek sokszor vettem hasznát.

Vallásosságra neveltek. Nem szoktam hangsúlyozni, de ha az ember el van keseredve, akkor nagyon sokszor mond egy fohászt. S aztán mindig megy valahogyan tovább. Hiszem, hogy van egy erő, hiszek abban, hogy sikerül talpra állni. Bármilyen nehézség van, legyen az iskolában, a magánéletben; mindig van kiút. De ahhoz nekem is hozzá kell tennem valamit. Nekem is kell magamon dolgozni, hogy ez sikerüljön, hogy tovább tudjak lépni. A szigorú életmódú édesapám nagyon fegyelmezett volt, ezért is tudott elérni sok mindent. Kiváló példakép volt arra, hogy miként is alakítsa, formálja az ember az életét. Sok mindent tudtam tőle tanulni. Néha nem volt egyszerű, de megérte. Tényleg azt hiszem, hogy kiegyensúlyozott valaki lettem. Édesanyám is nagyon keményen megdolgozott mindenért. Az egész családot próbálta a munka mellett összetartani, sok szeretetet adott.

Nekem, sajnos, nincs gyerekem. Nem sikerült. Amikor arról volt szó, hogyan tovább, akkor azt mondtam: én ezzel a munkámmal megpróbálok segíteni. Ez az életem feladata, hogy a fiatalokat kísérem; szolgálom az ő útjukat. Ez most kicsit fennkölten hangzik; de tényleg minden gondjukkal-bajukkal - kisebbekkel, nagyobbakkal - fordulhatnak hozzám. Amiben tudok, segítek. Olyan nincs, hogy ne találnánk valamiféle megoldást. Annak is örülök, ha valaki fölhív telefonon, akár sok-sok év elmúltával is, s azt mondja, "Frau Simándi, es hat geklapt, danke; hogy sikerült és köszönöm!"

Embereket szolgálunk, gyerekeket és kilencven éveseket is, de mindenkor tiszteletben tartva az emberi méltóságot. Ha pedig a diákok azt látják, hogy mi itt például együtt dolgozunk velük, akkor ők is szívesebben végzik az adott feladatot. A legfáradtabb is fölkel, mert azt mondja, hogy akkor én sem maradhatok ki. Az egyik elkezd mosogatni, a másik érzi, hogy neki is kell valamit segítenie.

A legnehezebb esetekben is a megértés a legfontosabb. S ha valamelyik diákhoz nagyon nehéz hozzáférkőzni, akkor megkérdezem, hogy lenne-e ideje kicsit beszélgetni velem, mert nekem van egy-két kérdésem, mert nem értem meg, hogy ön miért ilyen? Húsz év alatt megtanultam, hála isten, hogy ne féljek attól, hogy megkérdezzem őt. Mert tulajdonképpen a beszélgetés hozza azt ki, hogyan tudunk egymással bánni, miként tudunk egy bizonyos időszakot egymással kibírni. Hiszen a diákokat nem mi hívtuk, ők maguktól jöttek; ők választották ezt a szakképzést.

Hiszünk abban, hogy mindenkiben van egy kis mag, amit még meg lehet fogni; van valami, amit keresnünk kell, amire még nem jöttünk rá. Egy pici kődarab, ami fekete, de hogyha csiszoljuk, akkor gyémánt lesz belőle. Minden emberben van egy ilyen kicsi gyémánt. Lehet, ez valami egészen idealista dolog, de e nélkül nem tudjuk ezt művelni. Mindenkiben megvan, nevezhetjük így is, egy csira... Amit majd saját magának kell nevelnie, hogy abból legyen is valami. A negatív külső hatásokkal szemben pedig igyekszünk a belső erőiket feltárni, mozgósítani.

Folyik-e diskurzus az elméleti órákon, illetve a gyakorlatokon ember és kozmosz, ember és Isten kapcsolatáról? - tudakolom Simándi Judittól.

Mindenképpen. A két- és a hároméves képzés során is elő-előjönnek. Gyakran és nagyon mélyről fakadnak ezek az alapkérdések. Meg kell próbálni válaszolni; nem mindig sikerül. De a kollégáim nagyon tapasztalt pedagógusok, az irodalom segítségével is igyekeznek megadni a megfelelő válaszokat.

Mi magunk is nagyon sokat tanulunk a fiataloktól. Pszichológiát és filozófiát oktató kolléga mesélte, hogy amikor bemegy az órára, előfordul, hogy nem tudja megválaszolni azt a kérdést, amit az előző nap föltettek a diákok. Elkezdenek beszélgetni, s az óra végére maguk a fiatalok adják meg a feleletet. Szerinte mindig ezek az órák a legszebbek. Mi akkor éledünk nagyon föl (hiszen sok nem szeretem dolog is van: papírmunka, egyebek), amikor vannak ilyen fénypontok, amikor azt mondjuk, hogy most történt valami, amikor bizonyos dolgot ők is megértettek s mi is nagyon sokat kapunk. Van ilyen általános ragyogás, ami aztán megint sok erőt ad a következőkre.

Én tényleg csak kevéske könyvelést tanítok; kiadás, bevétel, mérleg... Igaz, valós feladatokat adok nekik, szó sincs alibiről. Segítik a munkámat, miközben megismerik az iskola gazdálkodását, a saját környezetüket.

S vajon mit hozott otthonról, a szülői házból Judit, hogy csak úgy árad belőle a kiegyensúlyozottság, nyugodtan nevezhetjük akár így is: boldogság? - felvetésre legelébb is nevetve reagál, majd ekképpen válaszol:

Édesapámtól szigorú, de szeretetteljes nevelést kaptam. Megtan