Ártatlan emberek meggyilkolására nincs érvelő magyarázat

Ez annyira világos, mint a nap - a keresztény európai kultúrkörben ne lenne az -, és mégis: a magyar társadalomban alig-alig keltett hullámokat az a gyilkosságsorozat, amelynek 2008. júliusa és 2009. augusztusa között kizárólag cigány áldozatai voltak. Nők, férfiak, gyerekek. Rendre a falu szélén: minden értelemben a periférián, védtelenül. Fliegauf Bence Berlinalenagydíjas – néhány napja Isztambulban az Európa Tanács FACE-díját is elnyert – játékfilmje, a Csak a szél a magyar romák elleni merényletsorozat után, annak árnyékában készült; ahogy a rendező egy interjúban megfogalmazta, a „minőségi párbeszéd” elindulásának reményében.

És akkor ül az ember a szombathelyi Savaria moziban, egy napsütéses áprilisi késő délutánon; egyes egyedül a meggypiros székekkel telehintett nagyterem közepén. Indul a vetítés. A nézői előítélet ebben az esetben úgy szól, hogy ez az a film, amit nagyon el lehet rontani: csak a feltétlen tehetség képes megteremteni az összhangot az esztétikum (a filmművészet szempontjai) és a belülről vezérlő etikai parancs (könnyen didaxisba forduló) mégoly csöndes felszólító módja között. De Fliegauf Bence megtalálja azt a keskeny ösvényt, amelyre az első pillanatban muszáj rálépnie a nézőnek is. Nem is ösvényt, hanem nézőpontot: a Csak a szél rendezői pillantása egyszerre tárgyilagos és érzelmekkel teli. A két pólus feszültsége hozza létre és tartja fönn a film kényes egyensúlyát és a nézői érdeklődést. Az érintettséget. A kamera szinte a főszereplőkre tapad, beléjük hatol, de legalábbis szorosan követi őket. A támadás kézenfekvő perspektívájában a néző egyrészt valósággal belebújik a szereplők bőrébe, másrészt ő maga válik követővé-támadóvá; üldözővé és üldözötté egy személyben. Méghozzá úgy, hogy az arctalan, szorongó veszélyérzet és a feszültség az első pillanattól nagyon halkan és nagyon magasan izzik. (Zúgó, sötét erdő, lebukó nap. Fekete éjjel közepén. Csak a szél.) Itt nem működik az érvelés, itt nincs mit megérteni- ártatlan emberek meggyilkolására (levadászására) nincs érvelő magyarázat.

A próbálkozás is csak egy sorsra juthat: egyrészt semmissé teszi a tapasztalat, másrészt (ha ez nem volna elég) az irónia. Ezért fontos a megölt Lakatosék házában megjelenő két rendőr párbeszéde: Egyed Attila (a film egyik színész-epizodistája) tárgyilagosan vérfagyasztó monológjának magabiztos és hétköznapi ostobasága kollégája iróniája által porlik szét. A film szinte dokumentarista részletességgel egy cigány család egyetlen napját kíséri végig: hajnaltól éjszakáig, a linearitásban mutatva meg az ismétlést és az állandóságot az anya, a kamaszlány és kiskamasz fiú szétváló-párhuzamos- összeérő útjaiban; a háttérben jelen lévő, bőr alá mászó félelemmel. Az út, a „menés”, az idő és a tér birtokba vétele, a távolság legyőzése egyszerű, plasztikus és lenyűgöző.

A próbatételeket kínáló mese és az élet maga: a küzdés, a kapaszkodás, a szegénység, a szűkszavúság, a közöny, a végtelen gyöngédség és a szöszmötölés (kelés, mosdás, öltözés, iskola, munka; lavór, angol tankönyv, porcelán Szűzmária, fotel a fűben, Lakatosék eltemetett disznója stb.). A városon (falun) kívül (erdő, természet) élő cigányok naponta véghez viszik az átmenet rítusát. A film mindeközben egy-egy jelenetben az összes forgalomban lévő „előítéletesség- narratívát” megmutatja, a feszültség növekedéséből itt is, ott is szárba szökkenő irracionális indulatok működésével és az önvédelmi mechanizmusok kiépülésével együtt.

 Csak a szél, nyugtatja Mari- Toldi Katalin a gyerekeit lefekvés után a sűrű lélegzetek sötétjében, a fekete éjjel közepén. Ez a film első befejezése, de a Miskin herceg-szerű Fliegauf Bence nem adja ilyen könnyen. Most akkor mi legyen? A rémületben bízzunk a hullaházi öltöztető apró mozdulatában: hogy elmenőben visszalép, és a test mellé helyezi (talán) a nagyapa lelógó karját? Vagy abban, hogy a bunkerépítő kiskamasz nem fekszik ott kiterített anyja, nővére, nagyapja mellett a sorban? Fortélyos félelem igazgat és csalóka remény.