Szabó István: Az ajtón túl más világ van

Zsong a tömeg a Savaria Mozi aulájában, Az ajtó című film vetítésére várnak. A közönség jobbára az ötvenes-hatvanas korosztályból tevődik össze, de azért látni szép számmal fiatalabbakat is. Az egyik néző igazi ereklyékkel érkezik: a Filmkultúra azon színes (!) számaival, amelyekben Szabó István Mephistóját, illetve Huszárik Zoltán Szinbádját méltatja a korabeli kritika. – Akkor még ünnep volt magyar filmet nézni, a gyerekek ma már azt sem tudják, hogy van ilyen – dohog. A mozi aulája kezd filmszínházi jelleget ölteni, valamiféle rejtett ünnepiesség uralkodik el a várakozókon. Aztán az ajtóban feltűnik a rendező, s néhányan tapsolni kezdenek. Ezt mások is átveszik, mire Szabó István üdvözlésképpen int.

Herskó János produkciójában dolgozott, itt sajátította el a rendezés alapjait. Herskó amúgy legendás figurája a magyar filmnek. Besorolhatatlan, szabálytalan, zseniális. Aztán a kádári konszolidáció kiteljesedésekor mégis disszidál, elhagyja az országot. Ezzel óriási káoszt okoz, mert Aczél György kultúrcézár már majdnem elhitette az értelmiségiekkel: ha hagyjátok a politikát, akkor nyugodtan élhettek és működhettek. Szabó tovább lép, megcsinálja korszakos filmjeit. Így az Álmodozások korát, amely etűdök pazar láncolata. Majd a szép Szerelmesfilmet és persze a Tűzoltó utca 25-öt. A Bizalom már jelzi, hogy beérett és jön Mephisto, vele az Oscar-díj. Később pedig a nem kevésbé izgalmas Redl ezredes és a Hanussen. Aztán a Napfény ízében végképp bizonyítja, hogy érzékeny, sérülékeny és mélyen átélő értelmiségi ő: magyar, a sorsával, magyar sorsával. Ez a filmje itthon csaknem visszhangtalan maradt, pedig nyugodtan sorolható korszakos művei közé.

– Filmjeit látva az ugrik be, hogy mindig ugyanarról forgat: az emberi kiállásáról, tisztességről, helytállásról. Az ajtóban is az jött le, hogy az emberi méltóság megőrzése mibe kerül az egyénnek. Az írónő és Emerenc harca nem két világ, hanem kétféle értékrend harca, amely – talán – átjárható. Átjárható?

– Nem ítélném meg a saját filmjeimet, csupán megpróbálok olyan történeteket elmesélni a színészek segítségével, amelyek engem valamiért érdekelnek, úgy gondolom hogy fontosak, másokat is érdekelhetnek. Aztán szeretném fenntartani az érdeklődést a vetítés végéig, mert ez a dolgom. Na most, hogy miről szólnak általában a filmjeim, azt nehéz meghatározni. Valószínűleg a biztonságérzetért folytatott harcról. Minden film, amit eddig készítettem, valamilyen módon egy ember vagy egy embercsoport harcát mutatja meg. Azért, hogy megszerezze a társadalomban vagy az emberi közösségben való helyét, megőrizze identitását, tehát a belső biztonságérzetét. Az ezért folyó harcról szól ez a film, ebbe vagy belebuknak a szereplők, vagy túlélik, de mindenképpen megszenvedik. Hiszen olyan világban élünk itt, Közép- Európában, ahol a történelem, a politika, az ideológiák mindig bele akarnak szólni az életünkbe. Így a magánéletünkbe is. Ez a küzdelem nemcsak egy-két ember, hanem politikai és társadalmi csoportok között is folyik, és ezek sokszor legyűrik az embert. Ez a harc azt jelenti, hogy aki a tehetségét akarja érvényesíteni, mint mondjuk hőseink az Álmodozások korában, vagy a Mephistoban, a Redl ezredesben vagy a Hanussenben, szóval velük előfordulhat, hogy az ideológia, a politika győz és elvesztik az emberek önmagukat. Az ajtó nem így szól ezekről a kérdésekről. Hanem azt veti fel, hogy bele lehet-e szólni egy másik ember életébe, egyáltalán: jogunk van-e ehhez?

– Az ajtóban két nagyon erős egyéniség küzd. Ez a csata a vásznon megemelkedik, általános érvényű mondandót fogalmaz meg. A küzdelem arról is szól, hogy hol található és mi a tisztesség?

– Ön mondta, erős egyéniségek küzdenek: mind a ketten önálló világképpel bírnak. Emerenc természeti lény, aki a világképét a természettel való viszonyával határozza meg, alakítja ki, éli meg. Magda, az írónő, egy tanult világban él. És ez a két személyiség azt szeretné, hogy a másik úgy működjön, mint ő. Bele akarnak szólni a másik életébe, s ezért kell feltenni a kérdést: van-e módunk, jogunk beleszólni a mások dolgaiba? De az is egy kérdés, hogy elengedhetjük- e a másik kezét. Még akkor is, ha azt az illető kéri. Arról is szól ez a film, hogy milyen nehéz egy emberi kapcsolatot felépíteni és az mennyire törékeny...

– Emerenc tartása azt sugallja, hogy ez az emberség törhetetlen, eltaposhatatlan. Meg lehet ölni, ki lehet végezni, de ettől még inkább élővé válik: legendává, példaképpé, mártírrá, hasonlóvá.

 – Igen, de ennek ára van. Az, hogy bezárkózva, bizalmatlanul és teljesen zárt világban él. Hogy megközelíthetetlen. Tudja, nagyon-nagy ár ez...

– ... Emerenc – a kiváló Helen Mirren játsza – mégis azt mutatja: lehetséges a megértés és a kiegyezés ellenpárjával, az írónő Magdával, akit Martina Gedeck alakít, szintén nagyszerűen. Ön szerint szót érthetnek?

– Igen, csak akarni kell ezt, de nem egyszerű.

– Elszakadva legújabb filmjétől és visszautalva a legsikeresebbre: a Mephisto évtizedekkel ezelőtt készült, azóta nagyot változott a világ. Mi jön le önnek ebből a filmből ma?

– Azt hiszem, a Mephisto mindig aktuális marad. Úgy érzem, hogy mindenütt, ahol az értelmiség és a politika különös harcban áll egymással, ott, ahol az értelmiségnek mindig meg kell gondolnia, hogy tehetségét milyen cél érdekében hagyja felhasználni, nos, ott mindaz felmerül, ami a Mephistóban markánsan megjelent. De ez nem a mi érdemünk, hanem a világ baja.  


Miért jók a magyar filmek?
Hosszas és módfelett tanulságos értelmiségi vita bontakozott ki a hetvenes évek végén a fenti címmel az akkori sajtóban. A közvélekedés gyengének ítélte a hazai filmipar teljesítményét, a kritika meg az égbe emelte. A közönség, amely el volt tiltva a nyugati bulvártól King Kong-ra vágyott, a pallérozott nyugati pedig olyasmire, amit Jancsó, Gazdag, Szomjas forgatott. Amíg nyugaton sorra nyert díjakat a Szegénylegények vagy a Hószakadás, addig itthon a moziba beültetett diákok javítottak a mutatókon. Tényleg jók voltak a magyar filmek. A valóságról szóltak, teljesítették művészi küldetésüket. Ezt olyan nagy fesztiválokon is elismerték, mint a Los Angeles-i Oscar gála, vagy a Cannes-i nemzetközi filmszemle. Szabó István a Mephistóért vehette át az Oscar-díjat, előtte pedig egy másik filmesünk, Rófusz Ferenc A légy című animációja részesült ebben a kitüntetésben. Jellemző a korra, hogy a rendező a Szabad Európa Rádióból tudta meg a hírt, ki sem engedték a gálára... Magyarország még a rendszerváltás után is tartotta vezető filmes pozícióit, de aztán a szabadpiac betört: egyre csökkent az állami támogatás, nehéz volt szponzori pénzekhez jutni, majd a digitális technika megjelenésével a hagyományos filmkészítés ideje lejárt. De más is: a mai fiatalabb generációk számára már nem elsődleges a minőség (tisztelet a kivételnek), telefonon néz filmeket, vagy hallgat jobb sorsra érdemes zenéket. Ez a mód (méret) eleve kizár bizonyos befogadói minőségeket. A Hangyák a gatyában, vagy a Fűrész-filmek sora mára a tömegszórakoztatás silány kategóriájába züllesztette e művészeti ágat, amelynek szegénylegényei is egyre fogyatkozóban.