Egy vulkán tetején ülünk

Prof. dr. Miszlivetz Ferenc, a Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézet igazgatója szerint sokak köztük mára már önkritikát gyakorló neves társadalomtudósok, gazdasági szakemberek és vezető újságírók várakozásai ellenére a pénzügyinek nevezett globális válság egyre terjed és mélyül, és immár senki nem tudja, meri megjósolni, hogy hova és meddig tart. A Columbia Egyetemen, Oxfordban véleményformáló guruk beszélnek már arról, hogy egy kitörőben lévő vulkán tetején ülünk, s többen is úgy tartják: alábecsültük a problémát, holott a helyzet annyira azért nem volt előrejelezhetetlen.

A válság okairól szólva Miszlivetz Ferenc az európai integráció (véleménye szerint sokkal inkább: konstrukció) kialakulásáig kanyarodott vissza, mondván: a második világháború után a korábban ellenséges vezető európai államok belátták, egy újabb világégés elkerülése okán vélt vagy valóban létező szuverenitásukról részben lemondva egy nemzetek feletti politikai-gazdasági egységet kell létrehozniuk. Az Európai Unió létrejöttéhez az erős erkölcsi és a pártokon átívelő politikai elhatározás mellett a Marshall-segély nyújtotta gazdasági töltet is hozzájárult. A két (amerikai-szovjet) pólusú világban ráadásul Európa biztonságos zónának számított, olyan gyakorlóterepnek, ahol egy a nemzetállamok feletti integráció nyugodtan megtehette a szárnypróbálgatásait. Természetesen voltak hullámvölgyek, a biztos politikai, gazdasági és közös kulturális alapon azonban az európai konstrukció alapvetően sikeresen működött.

Miszlivetz Ferenc szerint a mostani kudarc oka leginkább az, hogy a sikertörténet, a gazdasági felfutás közben javarészt elfelejtődött, hogy az EU valójában milyen elvek, eszmék a kölcsönös felelősségvállalás, a szolidaritás mentén szerveződött. A professzor szerint az 1989-es események, Közép-Kelet-Európa átalakulása, majd a Szovjetunió szétesése ráadásul felkészületlenül érték az EU-t, a nyugati országok nem igazán dolgozták fel és értették meg, hogy a fejlett világot biztonságos pályán tartó két pólusú logika megszűnt. Kelet-Közép-Európa országai közben a mielőbbi csatlakozásban látták a felzárkózás zálogát, s nagy erővel elkezdtek dörömbölni az EU ajtaján.

Miszlivetz Ferenc annak idején számos fórumon résztvett, s ezek alapján biztos abban, hogy az európai közösség nem mérte fel pontosan a bővítés következményeit. Végül a politikai korrektségre hivatkozva úgy döntöttek, hogy 2004-ben nagy bővítésre kerüljön sor, ugyanakkor azt is elhatározták, hogy erre ugyanannyi pénzt szánnak, mint ha csak három vagy négy államot vennének fel. E mögött már ott volt ama neoliberális gazdaságfilozófia, miszerint nem kell minden államnak ugyanolyan gazdagnak lennie, bőven elég (és az EU működését nem veszélyezteti), ha az adott ország gazdasága egészséges. A többit majd a piac, a szabad verseny úgyis elintézi.

Miszlivetz Ferenc szerint a nyilvánvaló cinizmusra még egy lapáttal rátettek azok a nyugati hangok, miszerint: jól is jön nekünk egy jó kis periféria. Ennek szellemében az újonnan csatlakozók hozhatták a maguk biztosait, az EU neoliberális gazdaságpolitikáját azonban, ha akarták, akkor se tudták volna befolyásolni. Közben szépen fenn lehetett tartani az egyre kisebb hatékonysággal működő intézményrendszert, s a gyönyörű európai szociáldemokrata politikai filozófiát.

Miszlivetz Ferenc szerint közben gumicsontként előkerült az európai civil társadalom fogalma. A politikusok úgy tettek, mintha tényleg létezne ilyen, miközben például a kudarcba fulladt alkotmányozási folyamatban társadalmi párbeszéd címén olyan (kijelölt) szervezeteket (kamarákat, bankszövetségeket) kérdeztek meg, amelyeknek közük nem volt a civilekhez. (Az ellentmondásokkal terhelt civil társadalmat kirekesztették.)

A ma még félig felszín alatti mozgolódások hálozata politikai tartalmat kaphat

Az 50-es évektől a 90-es évek végéig tartó homogénebb európai integráció a múlt homályába veszett, a felülről vezérelt bővítések pedig egymástól hagyományaikban, kultúrájukban, értékszemléletükben és perspektíváikban is sokkal inkább különböző államokat tereltek egybe, a nélkül, hogy az érintett országok civil társadalmai ezt megvitat(hatt)ák volna. A nemzetek feletti demokrácia, a problémák esetén intézményesített védőernyőt adó politikai egység kialakítása a háttérbe szorult, s a gazdagabb társadalmak mostanság a saját javukat keresik. A helyett, hogy a globális rend egyik meghatározó alakítója lenne, az EU ma politikai törpe, a gazdasága pedig meggyengült, s a válság még tovább rontott a helyzeten.

Miszlivetz Ferenc szerint mindenképpen előremutató azonban, hogy meghatározó politikusok és gazdasági szakemberek közül egyre többen gyakorolnak önkritikát, s a társadalomtudósok, a civilek, a művészek részvételével újfajta együttműködések jönnek létre.

A professzor szerint politikai fordulatot hozhat, ha a baloldal (amelynek az elmúlt években híresen nem volt mondanivalója) a megoldásokat a nemzetek feletti szinten, a 2014-es választásokon európai koalíciók mentén kezdi keresni.

Miszlivetz Ferenc szerint azt is látni kell, hogy a civil társadalmak elkezdték magukat úgymond mozgósítani, s a ma még félig felszín alatti mozgolódások hálózatosodásából akár újszerű, a demokráciát ismét a középpontba állító politikai tartalmak is születhetnek. Úgy látszik, az egész tőkés rendszer a káosz állapotába került, és új gondolkodásra van szükség. Az útkeresésben Európának pozitív szerepe lehetne, ehhez azonban Miszlivetz Ferenc szerint vissza kellene nyúlnia az integrációs folyamatokat az 50-es években elindító alapértékekhez, a nemzetállamok feletti együttműködéshez, a szolidaritáshoz. A saját hazája mellett már más országokban is otthonosan mozgó Erasmus-generáció sokat tehet az új közösségi módszerek kialakításáért, s Miszlivetz Ferenc jövőbe vetett hitét a már jól működő, országokon átívelő civil hálózatok munkája is erősíti. Nálunk is megvannak és még inkább kiérlelődhetnek azok a progresszív emberek, akik értik, hogy a világot nem lehet felosztani kisebb darabokra, és azt mondani, hogy engem csak ez az egy terület érdekel. Ez zsákutcát jelentene, véli a professzor, aki szerint az újbóli szolidaritás egyik lépése az lehetne, ha az európai konstrukcióból eddig profitáló országok (euró)kötvény formájában megvásárolnák a bajba került-sodort országok adósságállományának egy részét.