Egy másik világ nyelve

Hogyan is lesz valakiből jeltolmács, mi kell hozzá, mi a feladata, munka-e vagy hivatás? Ezekre a kérdésekre vártuk a válaszokat a sárvári Kiss Adéltól, aki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat felügyelete alatt működő Vas Megyei Jelnyelvi Tolmácsszolgálat egyik munkatársa.

A fiatal lány elmondta, hogy régről van az indíttatás, mert édesanyja testvére egy balesetből kifolyólag siket lett. Nem is tudott jelelni, éppen ezért Adél már akkor, gyerekfejjel elhatározta, hogy tesz majd azért, hogy az ilyen emberekkel megértesse magát, egyáltalán kommunikálni tudjon velük. Gyógypedagógus lett belőle, egyszer azonban úgy hozta a sors, hogy véletlenül megpillantott egy hirdetést, ami egy alapfokú jelnyelvi kommunikációs tanfolyamra invitálta. Elvégezte, aztán 2005-ben a középfokút is bevállalta, sikeresen letette a vizsgákat.

Már a tolmácsszolgálatnál dolgozott, amikor ebben az évben a felsőfokú képesítést is megszerezte. Sokat köszönhet főnöke feleségének, aki egyik alapítója volt Vas megyében a jelnyelvi szolgálatnak. Tőle rengeteget kapott új pályája indításához. Az iskola kemény volt, hetente három nap intenzív tanulás és készülés volt a sorsa Budapesten. Egész eddigi élete kicsit másabb mederben zajlott, mint kortársaié. Fontosabb számára más boldogsága, mint a saját boldogulása. Korábban gyógypedagógusként, most pedig jeltolmácsként segít a rászorulókon. Adél elmondta, hogy 2009- ben fogadták el a jelnyelvet önálló nyelvként. A siketek nem fogyatékosok, inkább nyelvi kisebbségnek számítanak.

Megyénkben közel háromszázat tartanak nyilván, akik számára a jelnyelvi változás az életükben is hozott változást. Amíg korábban korlátlanul vehették igénybe a jeltolmácsok szolgáltatásait, addig 2012 után már csupán 120 ingyenes órára lettek jogosultak. A szombathelyi szolgálatban hárman dolgoznak, Adél az egyedüli vasi, aki hivatalos képesítéssel rendelkezik. Főnöke, Mühl Balázs Győrből érkezett, másik kolléganője pedig Nyíregyházáról költözött a megyeszékhelyre. Hárman látják el a siketek jeltolmácsolásával kapcsolatos feladatokat.

Minden nap 10–14 óra között ügyfélszolgálati nyitva tartás van a Jelnyelvi Tolmácsszolgálat szombathelyi irodájában, ahova szívesen jönnek be a siketek ügyes-bajos dolgaikkal vagy keresik meg őket akár sms-ben is. Adél a többi között elkíséri az orvoshoz vizsgálatra, bankba, hivatalokba ügyeket intézni, boltba, gyógyszertárba vásárolni. Főnöke jár rendőrségre, bíróságra az érdekükben, de segítettek már egy főiskolai hallgatónak az iskola elvégzésében, a diploma megszerzésében is. A földrajz szakos hallgató sikeresen tette le vizsgáit, arról viszont nem tett le, hogy siket gyereket oktasson, segítsen nekik a tanulásban. Volt egy időszak, amikor mindenki ECDL vizsgát tett, akkor bizony számítástechnikából a jeltolmácsok is kiművelték magukat. Sokan vannak, akik nem hivatalosan tolmácskodnak, autodidakta módon tanulták a jelelést, de Adél szerint ez nem mindig előnyös a siketek számára, sőt akár visszaélésre is adhat okot. Nagy türelem, empátia kell a tolmácsoláshoz, hiszen ők egy síkon, csupán vizuálisan kommunikálnak.

– Ha mi hivatalosan megjelenünk mellettük, megmutatjuk a végzettségünket igazoló dokumentumunkat, már másképpen állnak szóba velünk, kvázi tanukká is válunk. Ennek ellenére az iskolában is azt tanítják, hogy mi mindig maradjunk a háttérben, legyünk senkik, csupán tolmácsoljunk! A siketek nem szeretik, ha süketnek titulálják őket, azt pejoratívként értelmezik. Van is benne valami. ők teljes életet élnek, boldogok a saját világukban. Autót vezetnek például. Egyszer azt mondta nekem egy siket, majd ő elvisz valahova. Beültem mellé az autóba, majd leesett az állam, szinte mozdulni sem tudtam félelmemben, ami hamar eloszlott. Rendkívül figyelmesen vezetett, talán biztonságosabban is, mint más. Olyan járművet is észrevett, amit én nem. Azt mondta, hogy egy hallónak ha üvölt a rádiója a kocsiban, az mennyire tud jobban koncentrálni?! Teljesen igaza van. Diszkóba is jár, nagyon kellemes a hangok rezgése, pontosan követhető a zene ritmusa.

– Egy másik ismerősömmel a vasútállomáson álltunk – meséli –, amikor a hangosbemondón bemondták, hogy érkezik a vonat. ő elindult a sínek felé. Nem hittem a szememnek, mire ő ártatlanul megkérdezte tőlem, hogy te nem hallottad a rezgést? Nem igaz, hogy nem hallanak, nem beszélnek: dehogynem, csak másképpen, amit mi nem érthetünk. Az országban hét olyan iskola működik, ahol a siketeket oktatják, de annyira különböző a jelelés, mint mondjuk a hallóknál a tájszólás. Halló ember viszont hivatalosan nem taníthatja a jelnyelvet.

– A jelnyelv anyanyelv, a siket kisgyerek azt tanulja meg, azon nő fel, számára az a természetes. Ismerek egy családot – meséli Adél –, ahol mindenki siket, a gyermekük is siketként született, de ők így boldogok, ez az életük, különleges érzékeik erősödhetnek fel, fejlődhetnek ki. Az előbb említett családnak volt egy macskája. Az annyira hozzájuk szocializálódott, hogy rájött, semmi értelme nyávognia, mert úgyse figyel rá senki. Ezért inkább csendesen csak tappancsával jelez, ráteszi a gazdi kezére, lábára, ha akar valamit. Csak hozzáér a gazdihoz, máris megértik egymást. Figyelmeztet, ha a fénycsengő „megszólal”, pontosabban kigyullad. Meglepő arcokat látok másokon, amikor a figyelnek bennünket munka közben.

Én a jelek mellé gesztikulálok is, a mimikával is érzelmet, gondolatot fejezek ki. Így sikerült felejthetetlenné tenni egy temetést, amikor a siket hozzátartozónak le tudtam fordítani, hogy a temetésen mit mondott és hogyan beszélt a pap. A siketek a maguk világában boldogok, másképpen, de mindenképpen teljesen és boldogan élik világukat. Ha megkérdezik tőlük meddig tart náluk egy beszélgetés, egy vita, azt szokták mondani, hogy addig, ameddig le nem kapcsolják a villanyt.