Lélekfestmények

Hogy a színházi, előadó művészeti produkciók igényesek, az szinte természetszerű, hiszen Szarvas József személye, ízlése, kapcsolatrendszere ezt garantálja, de hogy a képzőművészeti jelenlét is átlagon felüli, az azt sejteti, hogy itt is felkészült, jó szemű - nevezzük így divatosan - kurátor működik. Nos, ez valóban így van, hiszen Tenk László festőművész sok-sok évtizedes tapasztalatait hozza ebbe a bukolikus térbe, aki nem csak kitűnő művész, de neves művészetszervező is, mint a T-Art Alapítvány immár országos kisugárzású gyűjteményének megálmodója, alapítója és megvalósítója.

Az eddigi viszáki kiállítások színvonala jól igazolja vissza Tenk László koncepcióját, melybe harmonikusan illeszkedik az ez évi nyári kiállító, a Szolnokon élő és dolgozó, a fővárosban tanító Verebes György képzőművész kiállítása. Ugyanis az egész T-Art alapítványnak és magának Tenknek is van egy figurális felfogáshoz közeli ars poeticája, amely egyáltalában nem jelenti valamiféle közhelyes, naturalisztikus szemlélet piedesztálra helyezését, hanem inkább az ember, az ember és környezete vizuális, művészi kutatását. Nos, ebbe az ívbe kitűnően illeszkedik Verebes György képi világa, akinek Viszákon bemutatott munkái is azt bizonyítják, hogy az emberábrázolás művészi lehetőségei még közel sincsenek kimerítve, s a nagy hagyományok, a rengeteg művészettörténeti példa ellenére lehetséges e területen, tematikában nemcsak újszerű, de valójában is új, eredeti megközelítés. Verebes fejeket, arcokat, testrészeket, kezeket felnagyítva, kinagyítva fest meg. Összefoglaló címe sorozatának Alvó titánok, de valójában nem alvásról, hanem olyan állapotról van szó, melyben egyfajta szellemi nagyságot is kifejező gondolati állapot manifesztálódik. A valóságosnál nagyobb méretek, részletek azonnal szinte zavarba ejtő atmoszférát árasztanak. A nagy méretekben azonban nem a részletek a fontosak, hanem valamiféle egész, melybe fokozatosan szívják be a néző tekintetét a képek. A figurák lehunyt szeműek, de nem alvók tehát, s mindez egyfajta meditációs állapotra utal, s ezek az arcábrázolások a külső felületből belülre visznek, a lélek mélységeibe. A festő arra képes, amire kevés úgynevezett ábrázoló művész: nem a látható külső a fontos (vagy nemcsak az), hanem a belső. Mintha azt sugallná, hogy nem az a fontos, hogy mi van a felületen, hanem az, hogy mi van a mélyben... S hogy nem az ábrázolás a fontos, hanem, hogy ezen keresztül mit tud a mű kifejezni. Ezek a figurák valószínűleg nem egyénített személyek (bár az is lehet természetesen, hogy modell után készültek), hanem a festő szándéka ennél több, valami lényegít, csak általa fontosnak tartottat kíván elmondani, nota bene: lefesteni, megfesteni embervoltunkról. Verebes György képeit áthatja egy meditatív nyugalom, de ugyanakkor folyamatosan érzünk egy különös izgalmat. Képei értékeit erősítik a nyugalom és a (festésmód által megteremtett) izgalom, sőt mozgás ellentétei, feszültségei, a bizonyosságok és bizonytalanságok kérdései. E munkáinak sejtelmességét igen egyénien erősíti fel expresszív festésmódja, ecsetkezelésének szinte lázas lendülete, mellyel azonban tompa, szürke árnyalatokat visz fel vásznaira.

Élénk, tiszta színek szinte nincsenek, vörös elő sem fordul, viszont az izgalmakkal teli festésmód, a tónusvilág borongósságával párosulva, az időnként felvillanó fényekkel, világosságokkal festőileg is bravúrossá avatja e műveket. Verebes György kiállítása felhívja figyelmünket arra, hogy a vizuálisan megközelíthető világ, az ember cselekvő volta mellett, mögött ott egy spiritualitással teli belső világ, amely megfesthető, megidézhető. De csak kivételes alkalmakkor. Mint például ezen a kiállításon.