„Ahol a hienc hegyek kezdődnek...”

Mielőtt továbblépnénk röviden ki kell térnünk arra, kik a hiencek, és ki volt Ebenspanger János. Nos, a hienc (heanc) a történelmi Magyarország nyugati határvidékén, Vas és Sopron megyében élő német népcsoport, saját dialektussal, hagyományokkal.Mielőtt továbblépnénk röviden ki kell térnünk arra, kik a hiencek, és ki volt Ebenspanger János. Nos, a hienc (heanc) a történelmi Magyarország nyugati határvidékén, Vas és Sopron megyében élő német népcsoport, saját dialektussal, hagyományokkal.

Ebenspanger Jánost, aki 1845-ben Kukméren született és 1903-ban Felsőlövőn halt meg, ma elsősorban mint turisztikai szakírót emlegetik. Ő valóban egyike volt azoknak, akik a vasi turizmust elindították. Az idegenforgalom körüli sürgölődést ő maga tanári hivatása részének, kiegészítőjének tekintette. Eben-spanger mindezek mellett a hienc nyelv iránt is érdeklődött, hiencül írt versei is megjelentek. A Rábától északra, Né-metújvár környékén élő hienceket néha tréfásan „pummhienc”-nek nevezik. A történet szerint egyszer egy ünnepségre magát a császárt is meghívták, díszlövésekkel szerették volna üdvözölni. Az egyik dombra állították egyik emberüket, hogy figyelje és jelezze az uralkodó érkezését. Az őr, amikor porfelhőt látott feltűnni az út felett, elkiáltotta magát: „Pumm, hienc, pumm!” Le is adták a díszlövést, de kiderült: a porfelhőt egy marhacsorda okozta.Abban a helymeghatározásban, hogy a hiencek hegyei a Rábától északra kezdődnek, saját életútja játszik szerepet. Tanítói pályáját 1863-ban a rábafüzesi evangélikus elemi iskolában kezdte. Innen, ha „hazaszaladt” a 14-15 kilométerre lévő Kukmérre, valóban északnak, a „hegyek” felé kellett elindulnia.A kőszegi születésű Thirring Gusztávné Waisbecker Irén egyike volt azoknak, akik az 1900-as évek elején a hienc dalok, balladák összegyűjtésével foglalkoztak. Az általa lejegyzett énekek és dallamok egy része 1915-ben nyomtatásban is megjelent. Amikor az első világháborút követően „Német-Nyugatmagyarország” Ausztria része lett, fölvetődött olyan javaslat is, hogy az új osztrák tartomány neve Heanzenland, azaz Hiencföld legyen. A hienc dialektust beszélő falvak közül néhány Trianon után is Magyarországon maradt. Közéjük tartozott Szentgotthárd és Körmend környéke, a Rábától északra fekvő német falvak: Rábafüzes, Jakabháza, Rönök és Nemesmedves is. Ezek mindegyike szórványtelepülés volt, ahol bár volt főutca vagy faluközpont is, a házak nagy része a domboldalakon és a völgyekben elszórtan állt. Kisebb-nagyobb erdőfoltok, szántók, rétek, házcsoportok váltották egymást. Az, hogy hol húzódik egy-egy település határa, alig volt érzékelhető. Az úthálózatban fontos szerepük volt a főként csak a helyiek által ismert mezei és erdei ösvényeknek. Amikor kijelölték az új államhatárokat, nem-egyszer előfordult, hogy egyik ház Magyarországhoz került, az egészen közel lévő szomszéd pedig már Ausztriához.

A határok meghúzása igen jelentős esemény volt, de az itt élők életében nem történtek nagyobb változások. A dalok és a mesék maradtak, legfeljebb kiegészültek csempésztörténetekkel. Volt néhány év, amikor a cigaretta- és cukorcsempészettel való foglalkozás néhány ember számára mellékjövedelmet jelentett. A rokonok éppúgy látogatták egymást, mint korábban. A Borosgödör településen élők vasárnaponként éppúgy eljártak a felsőrönöki Szent Imre-temp-lomba, mint annak előtte, pedig a templom, ha csak néhány méternyire is, de már egy másik ország területén állt.

A nagy és drasztikus változás a második világháború után következett be. 1946 tavaszán kitelepítették a németeket, alig néhány ember maradhatott hátra közülük. A házaikba rövidesen új telepesek érkeztek, de nekik már nem voltak rokonaik a határ túloldalán élők. Nem ismerték a régi dalokat, meséket sem. A rendszer azonban velük szemben is gyanakvó volt. Amikor elkezdődött a határsáv kialakítása, arra hivatkozva, hogy meg kell akadályozni a csempészetet, az ő mozgásukat is korlátozták. Pár évvel a letelepítésük után már az újonnan érkezetteket is kezdték kiszorítani a határhoz közeli területekről. A következő lépés a három-öt kilométeres határsáv kialakítása volt. Ebben a zónában néhány kivételes esettől eltekintve már nem maradhattak lakosok. Az a háló, amely korábban összekötötte a határon innen és túl élőket, szétszakadt.Nemesmedves, mivel az utolsónak felszabadított településnek számított, kivételes helyzetbe került. Nem számolták fel, de lakóit kitelepítették. Valaha háromszáznál többen éltek itt, ma tizedannyian. Az új lakók nem a régiek leszármazottai.A világháborús emlékművek az elődök tiszteletét jelzik. Ahol nem állítottak emléket a második világháborúban elesetteknek, az nem a tisztelet hiányára utal, hanem arra, hogy ott egy közösség története megszakadt.

A nemzedékről nemzedékre továbbadott legendák, történek évszázadokon át végigkísérik egy-egy falu történetét. Ma, ha születtek is új legendák, azok már nem a hienc tündérekről és boszorkányokról szólnak.