Szendiszűcs István mesevilágot teremt a valaha szerszámtárolónak használt házikójában

Szendiszűcs művészként lényegében az interneten él, három oldal is kapcsolódik a nevéhez, ahol az alkotásai láthatók, és ténylegesen nézegetik is. Aki nem jön el hozzá, nem látja a CK-lapokból összerakott házikót, rajta a színes képeket, a festett macskát, a tetőn az igazia­kat. Nem látja a magára maradt kertet, az ágasfán a lófej sakkfigurát, az épülő nyári műtermet, amely jóformán csak ablakokból van. Mindez Szombathely szélén, a parkerdőben.

A neves képzőművész már abban elfáradt, hogy kijött elénk a kapuba. Tüdőtágulata van, levegőt akar venni, de mégis úgy érzi, hogy nem kap, beleroskad a fotelba. Nem mentegeti magát, negyven év cigarettázás megtette a magáét. Legfeljebb száz-kétszáz métert tud menni egyszerre. Jó lenne egy oxigénpalack, kompresszorral, légzőmaszkkal, hogy tudjon magán segíteni, ha kell, de háromszázezer forintba kerül, ennyi nincs. A kuckójában mackók a társak.

Januárban bevonul a kórházba, hogy kivizsgálják, mi az oka annak, hogy egy év alatt tíz kilogrammot fogyott, a rákot már kizárták. Az orvosi ellátásra való jogosultságot nemrég intézték el neki, szociális alapon lett egészségbiztosítása, mert művészként szabadúszó volt. A nyugdíjhoz sincsenek meg az évei, azt is idén sikerült kijárni, hogy havi 28 ezer 500 forintot kapjon.

Sokat köszönhet a fotósként közismert, de állásszerűen szociális munkásként dolgozó Vass Péter Bexternek, aki valahogy rátalált a parkerdőben, azóta rendszeresen látogatja, megkérdezi, hogy van, mire van szüksége, kell-e étel.

Miből él? – tesszük fel a kérdést Szendiszűcsnek, és a válasz tulajdonképpen meglepő: a képeiből. Az önkormányzathoz nem hajlandó bemenni segélyért, mert őt ott mindenki ismeri. „Inkább éhen halok, de nem fogok kuncsorogni” – mondja.

Az Isis Galérián és a saját oldalain keresztül tud képeket eladni, vasárnap például Paksról jött hozzá egy érdeklődő, és elvitt két képet. Ha nem jönnek el a művekért, akkor postán is feladja, igaz, kicsit macerás, mert busz nincs, így be kell vonni a szomszéd srácot, hogy vigye el őt az autóján, ad neki benzinpénzt is. De legalább a vevők korrektek, a postaköltséggel együtt utalják előre az alkotások árát.

Korábban volt egy kis galériá­ja Szombathely belvárosában – hangulatos hely, tárlatnyitókkal, székekkel, jó volt ide be térni, akár néhány szót válta ni –, de nem tudta fenntartani.

Volt önkormányzati lakása is, de annak lakbérét sem tudta fizetni, mert több mint havi 37 ezer forint volt. Bepánikolt, és visszaadta a lakást. Miután a szülei meghaltak, akkor jött ide a parkerdőbe a családi hobbikertbe lakni. Az édesanyja még ezer virágot ápolgatott itt, gyümölcsfák is voltak.

Soha nem aludtak ebben a házikóban, a szerszámok helye volt, ahol most egy hősugárzó mellett üldögélünk. Télen havi tizenötezer forint a villanyszámla. Ugyanakkor reggelre csak plusz egy fok van benne, mert nincs leszigetelve a kalyiba, másfél millió forint

lenne a szigetelés. Kilenc éve él itt.

– Egy szoba, fürdőszoba káddal. Ez az álmom. Konyha nem is kell – mondja, mire muszáj megkérdezni, hogy most hol mosakszik. A válasz egy műanya lavórban rejtezik. Vajon mikor fürdött utoljára? Kiderül, hogy azért ilyen lehetőség is adódik: amikor az ismerősök elmennek itthonról, és megkérik, hogy vigyázzon addig a kutyájukra, megengedik, hogy használja a fürdőszobát. Olyankor teleengedi a kádat, egy óráig áztatja magát, és eljön a mennyország.

– Már akkor boldog lennék, ha egyáltalán figyelemre méltatnának a városban. Szombathely nem vesz rólam tudomást. Ha beteg vagy, szegény és rokkant, nem kellesz. Az utcán elfordulnak az ismerősök, vagy átmennek a másik oldalra, hogy ne kelljen velem találkozni. Ha elmondom, hogy a parkerdőben lakom, elhúzódnak. Pedig nem vagyok hajléktalan. Van hajlékom.

A barátokról beszélgetünk, akik elkoptak az idők során (csak két ember maradt, akik viszony­lag gyakran és rendszeresen látogatják: Sibinger János és Pozsonyi János), meg a macskagenerációkról, amelyek születnek, felnevelkednek és elfogynak mellőle, a mostani anyának nemrég halt meg a dédanyja. Tavaly „apás szülés” volt: öt órán keresztül feküdt Szendiszűcs a macska mellett, az akkor világra jött cicák kunkorodnak elő manapság mindenhonnan.

Szíve szerint „kutyás” lenne inkább, de drága tartani, és nagy felelősség, mert a kutyával foglalkozni kell, a macska meg úgyis azt csinál, amit akar.

Mi inspirálja? – nézzük a sok kreatív csodát, ami a zegzugokat díszíti. A magány. És a lufik? Elszállt álmok. Majdnem minden képre tesz egy lufit.

Átmegyünk a fűtetlen előtéren, hegedű a falon, kedves a szemének, mert szép tárgy. Vallásos érzület nélkül szereti a feszületet is – mint formát.

A csupa ablak nyári műterembe megyünk, amit épít, most csontig hatoló hideg van benne. De jó lesz egyszer itt dolgozni, ha besüt a nap, el is jövünk majd akkor látogatóba. Ha megérjük.