Lufik és macskák: összefeszül a virtuális és a való

2019.12.15. 07:00

Szendiszűcs István mesevilágot teremt a valaha szerszámtárolónak használt házikójában

Ha szegény, beteg és rokkant vagy, nem kellesz a világnak – Szendiszűcs István egyik súlyos mondata ez, amikor parkerdei házában beszélgetünk, amiből ő mesevilágot teremtett, nem csak magának.

Merklin Tímea

Fotós: © Unger Tamás

Fotós: © Unger Tamás

Szendiszűcs művészként lényegében az interneten él, három oldal is kapcsolódik a nevéhez, ahol az alkotásai láthatók, és ténylegesen nézegetik is. Aki nem jön el hozzá, nem látja a CK-lapokból összerakott házikót, rajta a színes képeket, a festett macskát, a tetőn az igazia­kat. Nem látja a magára maradt kertet, az ágasfán a lófej sakkfigurát, az épülő nyári műtermet, amely jóformán csak ablakokból van. Mindez Szombathely szélén, a parkerdőben.

A neves képzőművész már abban elfáradt, hogy kijött elénk a kapuba. Tüdőtágulata van, levegőt akar venni, de mégis úgy érzi, hogy nem kap, beleroskad a fotelba. Nem mentegeti magát, negyven év cigarettázás megtette a magáét. Legfeljebb száz-kétszáz métert tud menni egyszerre. Jó lenne egy oxigénpalack, kompresszorral, légzőmaszkkal, hogy tudjon magán segíteni, ha kell, de háromszázezer forintba kerül, ennyi nincs. A kuckójában mackók a társak.

Januárban bevonul a kórházba, hogy kivizsgálják, mi az oka annak, hogy egy év alatt tíz kilogrammot fogyott, a rákot már kizárták. Az orvosi ellátásra való jogosultságot nemrég intézték el neki, szociális alapon lett egészségbiztosítása, mert művészként szabadúszó volt. A nyugdíjhoz sincsenek meg az évei, azt is idén sikerült kijárni, hogy havi 28 ezer 500 forintot kapjon.

Szendiszűcs kilép a házból. Játékban van, ló a fán. Sakk
Fotó: Unger Tamás

Sokat köszönhet a fotósként közismert, de állásszerűen szociális munkásként dolgozó Vass Péter Bexternek, aki valahogy rátalált a parkerdőben, azóta rendszeresen látogatja, megkérdezi, hogy van, mire van szüksége, kell-e étel.

Miből él? – tesszük fel a kérdést Szendiszűcsnek, és a válasz tulajdonképpen meglepő: a képeiből. Az önkormányzathoz nem hajlandó bemenni segélyért, mert őt ott mindenki ismeri. „Inkább éhen halok, de nem fogok kuncsorogni” – mondja.

Az Isis Galérián és a saját oldalain keresztül tud képeket eladni, vasárnap például Paksról jött hozzá egy érdeklődő, és elvitt két képet. Ha nem jönnek el a művekért, akkor postán is feladja, igaz, kicsit macerás, mert busz nincs, így be kell vonni a szomszéd srácot, hogy vigye el őt az autóján, ad neki benzinpénzt is. De legalább a vevők korrektek, a postaköltséggel együtt utalják előre az alkotások árát.

Korábban volt egy kis galériá­ja Szombathely belvárosában – hangulatos hely, tárlatnyitókkal, székekkel, jó volt ide be térni, akár néhány szót válta ni –, de nem tudta fenntartani.

Csupa ablak nyári műtermet épít – ahol most csontig hatoló hideg van, de milyen jó lesz itt dolgozni, ha melegebbre fordul az idő
Fotó: Unger Tamás

Volt önkormányzati lakása is, de annak lakbérét sem tudta fizetni, mert több mint havi 37 ezer forint volt. Bepánikolt, és visszaadta a lakást. Miután a szülei meghaltak, akkor jött ide a parkerdőbe a családi hobbikertbe lakni. Az édesanyja még ezer virágot ápolgatott itt, gyümölcsfák is voltak.

Soha nem aludtak ebben a házikóban, a szerszámok helye volt, ahol most egy hősugárzó mellett üldögélünk. Télen havi tizenötezer forint a villanyszámla. Ugyanakkor reggelre csak plusz egy fok van benne, mert nincs leszigetelve a kalyiba, másfél millió forint

lenne a szigetelés. Kilenc éve él itt.

– Egy szoba, fürdőszoba káddal. Ez az álmom. Konyha nem is kell – mondja, mire muszáj megkérdezni, hogy most hol mosakszik. A válasz egy műanya lavórban rejtezik. Vajon mikor fürdött utoljára? Kiderül, hogy azért ilyen lehetőség is adódik: amikor az ismerősök elmennek itthonról, és megkérik, hogy vigyázzon addig a kutyájukra, megengedik, hogy használja a fürdőszobát. Olyankor teleengedi a kádat, egy óráig áztatja magát, és eljön a mennyország.

– Már akkor boldog lennék, ha egyáltalán figyelemre méltatnának a városban. Szombathely nem vesz rólam tudomást. Ha beteg vagy, szegény és rokkant, nem kellesz. Az utcán elfordulnak az ismerősök, vagy átmennek a másik oldalra, hogy ne kelljen velem találkozni. Ha elmondom, hogy a parkerdőben lakom, elhúzódnak. Pedig nem vagyok hajléktalan. Van hajlékom.

A barátokról beszélgetünk, akik elkoptak az idők során (csak két ember maradt, akik viszony­lag gyakran és rendszeresen látogatják: Sibinger János és Pozsonyi János), meg a macskagenerációkról, amelyek születnek, felnevelkednek és elfogynak mellőle, a mostani anyának nemrég halt meg a dédanyja. Tavaly „apás szülés” volt: öt órán keresztül feküdt Szendiszűcs a macska mellett, az akkor világra jött cicák kunkorodnak elő manapság mindenhonnan.

Macska kinn és benn: a neves képzőművész folyton alkot, képeit sokan keresik, nemrég Paksról jelentkezett vevő
Fotó: Unger Tamás

Szíve szerint „kutyás” lenne inkább, de drága tartani, és nagy felelősség, mert a kutyával foglalkozni kell, a macska meg úgyis azt csinál, amit akar.

Mi inspirálja? – nézzük a sok kreatív csodát, ami a zegzugokat díszíti. A magány. És a lufik? Elszállt álmok. Majdnem minden képre tesz egy lufit.

Átmegyünk a fűtetlen előtéren, hegedű a falon, kedves a szemének, mert szép tárgy. Vallásos érzület nélkül szereti a feszületet is – mint formát.

A csupa ablak nyári műterembe megyünk, amit épít, most csontig hatoló hideg van benne. De jó lesz egyszer itt dolgozni, ha besüt a nap, el is jövünk majd akkor látogatóba. Ha megérjük.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!