Fütyörésszünk áriákat

Párjával, Kassai Franciskával, akivel huszonkilenc éve dúl a szerelem néhány napot a Hegyháton töltött a héten a tavaly Kossuth-díjjal kitüntetett Baranyi Ferenc költő, író, műfordító. Franciska Szombathelyen született, gersakarátiak a gyökerei, oda is járt egy ideig általános iskolába. Előadóművész, verseket ír, valamint dalkölteményeket. Három kötete jelent meg.

Az egyik forró délutánon a gersekaráti Hári Antal és neje látta őket vendégül a petőmihályfai hegyen. Ott beszélgettünk Baranyi Ferenccel, akit sokan ismerhetnek személyesen , merthogy 1976-tól 1992-ig a Magyar Televízió zenei főosztályán dolgozott, sokszor megjelent a képernyőn, az opera műfajának lelkes hirdetője, ismertetője, népszerűsítője volt. Derűs lényét sokunk kedvelte.

Az volt a tévés hitvallásom, hogy nem igaz, hogy az opera az egy arisztrokratikus műfaj. A legegyszerűbb emberrel is meg lehet szerettetni, ha nem nagyképűen beszélünk róla. Ezt próbáltam megvalósítani.

Itáliában sokat jártam, egyetemistaként ösztöndíjjal is voltam kint. Azt tapasztaltam, hogy a borbélylegények is - de tényleg - operaáriákat fütyülnek. Úgy véltem, ha a köznép ott így tudja szeretni a műfajt, akkor hátha az én hazámban is meg lehet szerettetni. Egyszer tévés főnökömnek, Szinetár Miklósnak azt javasoltam, hogy szombat esti főműsoridőben tűzzük műsorra Puccini Pillangókisasszonyának a Margit-szigeten rögzített keresztmetszetét. Megőrültél?, kérdezett vissza. 

Én nem tágítottam, s kérleltem, hogy csináljunk egy kísérletet. Végül beleegyezett. Istenkísértés volt persze, hiszen akkortájt szombat esténként 20 órától krimiket szoktak nézni az emberek. S az szent, érinthetetlen volt... És lássunk csodát! Mind a nézettségi, mind a tetszési index nyolcvan százalék fölötti volt. Ez tényleg elsöprő eredménynek számított. Nagyjából azért úgy éreztem, hogy nem volt eredménytelen az a fajta erőfeszítésem, hogy megszerettessem azt az arisztrokratikus műfajt... Szerettem tévés lenni. Az az öncsalás éltetett sokunkat, hogy a televízió valóban a tudatformálás, az ízlésnemesítés eszköze. 

Aztán most, amikor azt tapasztalom, hogy leginkább a lelkeket mérgezi, akkor úgy nagyon el vagyok szomorodva. Nem veszem be azt a dumát, hogy azért kell ez a sok szemét, mert a tömeg ezt igényli. Nem! A tömeg mindig azt igényli, amit kap. Amikor műsorra tűztük A fekete várost hét részben, akkor éppen úgy siettek haza az emberek az epizódok kezdésére, mint ma a szappanoperákéra. 

Úgyhogy hajdani tévésként nagyon jól éreztem magam a bőrömben, mondhatom, hogy boldog ember voltam. S igen szerettem népszerűsíteni az operát. Egyszer egy interjúban Czigány György kollégám föltette azt a sztereotíp kérdést Borsos Miklós szobrászművésznek, hogy mit csinál szabad idejében? És akkor Borsos azt felelte: Szobrokat. Én azt szeretem a legjobban. Hát, nem őrültem meg, hogy a szabad időmben mással foglalkozzam! Ha tévés koromban ugyanezt kérdezték volna tőlem, azt felelem: operákat hallgatok, hanyatt fekve. Munkaidőben pedig szintén azokat.

Baranyi Ferenc egyébiránt Nyáregyházán, öt-hat éves korában hallott legelőször az opera fogalmáról.

A falunkhoz közeli erdőben volt Schodelné Klein Rozáliának a sírja, aki a XIX. század nagy drámai szopránja volt, a Nemzeti Színház Erkel-féle társulatának nemzetközi hírű énekesnője. Szóval attól a sírtól indult el az én érdeklődésem az opera iránt. Olyannyira, hogy tízéves koromban a ceglédi kollégiumban már komponáltam is egy zenedrámát Tenger címmel. Igaz, nem láttam a nyáregyházi kacsaúsztatónál nagyobb vizet addig, de ez nem gátolt meg semmiben. Elvittem a zenetanáromnak. Ő aztán így szólt: Fiam, inkább gyakoroltál volna kicsit többet, ahelyett, hogy a legnépszerűbb operaslágereket példamutató szorgalommal összelopkodod. De, ennek az operának a szövege egészen tűrhető, sőt, megkockáztatom, hogy jó. No, ettől a félsóderos dicsérettől kaptam vérszemet, s attól kezdve csak szöveget írtam, zenét egy taktusnyit sem. De a fertőzés megtörtént, mert attól kezdve a műfaj és általában a zene belső értője igyekeztem lenni.

Librettók tömegét írta, operák szövegeit, továbbá francia és olasz sanzonok verseit fordította; megszámlálhatatlan alkotásainak száma. Nem véletlen, hogy honunkban ő az egyetlen olyan költő, akit Nádasdy Kálmán-díjjal (2005) tüntettek ki. (Nádasdy Kálmán az Operaház rendezője volt 1933-tól, 1959-től 1966-ig pedig a direktora.)

Ördögh Csilla rádióriporter azt firtatta, hogy számos irodalmi díj után most itt van egy zenei elismerés, melyik- re vagyok a legbüszkébb? Nyomban rávágtam, hogy a zeneire. Hozzátettem: mert irodalmi díjat a hülye is tud kapni, de zenei díjat csak olyan, aki ért is valamihez... El lehet képzelni, hogy irodalmár pályatársaim hogy imádtak e nyilatkozatom miatt. De, félre a tréfával, tényleg nagyon fontos egy költő esetében a zenéhez való viszonyulás. Hiszen a véredben van, hogy jól is szóljon az a vers, tehát jól mondható is legyen. Egyáltalán nem mindegy, hogy a mély és a magas magánhangzók miként keverednek, nemcsak a versben lévő gondolat miatt, de jólessen hallgatni is, mert úgy muzsikál az a költemény... Van, amelyiket meg sem kell zenésíteni, mert önmagától zöngicsél. Nagyon örülök neki, hogy a zenétől távolodtam költővé. Rengeteget jelentettek számomra a tévés úgynevezett operamesztenciáim is; nem operaismertetések voltak ezek rímekbe szedve, hanem az operák ürügyén vallottam a magam kínjairól és persze örömeiről is.

Baranyi Ferenc rangos olasz irodalmi kitüntetéseket is kapott verseiért, fordításért, illetve zeneművek szövegeinek olaszról magyarra átültetéseiért. Idén tavasszal díszvendég volt Milanóban, a költészet világnapján. Az Epiprológus című művéből szimpóziumot rendeztek.

Olaszország a második hazám. De egyre jobban érzem magam ott, fejtettem ki egy lombardiai rádiós kérdésére. Hogy miért? Rengeteg okot tudnék mondani. Az első például az, hogy amikor történetesen megszorítások vannak, mert bajba (erősebben fogalmaztam...) kerül az ország, akkor Magyarországon legelőször is a kultúrától vonnak el. Itáliában ez másként van; az a legutolsó lépés, hogy onnan vesznek el...