Nem mindennapi páros az övék, Stefanics József és Bödei Károly harminc év után dolgozik újra együtt – fotók

Sárga dobozos autó parkol be néhány hete szerdánként délután egy körmendi edzőterem elé. Az anyósülésről Stefanics József – Stefi – egykori kiváló súlyemelő, edző száll ki kissé nehézkesen, a mankóját a sofőr, Bödei Károly adja a kezébe. A raktérből aztán előkerül egy kerekesszék, de csak akkor ül bele Stefi, amikor beérnek a terembe, a súlyemelőknek kialakított részbe. Megírt edzésterv alapján komolyan dolgozik a két férfi. Közben röpködnek a poénok, megy a sztorizás, a földön csattan a vas – „nincs annál szebb hang”. Ahogy Karcsi odalép a súlyhoz, csend lesz, koncentrálnak. Egyszer csak robbant, röpül felfelé a súly, aláugrik és stabilan tartja. Aztán ledobja, pihen és újra nekimegy. Értékelnek minden gyakorlat után. Karcsi érzi a mozgásán, mit hibázhatott, Stefi korrigálja, magyaráz – milyen volt a testtartás, a dinamika. Ha valaki kérdezi, úgy summáz: „Karcsi emelt, én meg biztattam.” A régi-új tanítvány 31 éve fogott súlyt utoljára. Az „edző bá” lökésben 187 kilót produkált fénykorában. Jó páros az övék.

– Jövőre kerek születésnapom lesz, az ötvenedik. A súlyemelés a kedvenc sportom, meghatározó volt és az is maradt. Már korábban megfogalmaztam, szeretném, hogy visszatérjen az életembe: az a tervem, hogy még egyszer elindulok a masters súlyemelők ob-ján. És ha már nekiállok a felkészülésnek, olyan ember legyen mellettem, aki mindig komolyan vette a sportot. Stefi sokat adott: mindenki ember lett közülünk – így emlékezik a tanítvány. A mestere úgy reagál: az összes volt versenyzőjével jó a kapcsolata annak ellenére, hogy nem volt könnyű ember. Természetes, hogy ha bármelyikük segítséget kér, megadja. Így adódott, hogy most együtt dolgoznak. Az izzasztó edzéseket megédesíti, hogy erős nosztalgiával gondolnak a nyolcvanas évekre.

– Körmenden kezdtem súlyt emelni, a 70-es években Nagykanizsán folytattam. A vasúton volt bejelentett munkahelyem – sportállásom. A 80-as években visszajöttem, családot alapítottam, két fiam született. Behívtak katonának, és az akkori Garasin-laktanya súlyemelőklubjában 1982-ig, a leszerelésemig emeltem súlyt. Körmenden akkoriban nem volt súlyemelőedző, szakosztály se nagyon működött, Galamb Pista barátommal álltunk az ügy mellé. Négy olyan versenyzőnk is volt, akik a korcsoportos ob-n rendszerint az első hatban szerepeltek – az eredmények jöttek, de ettől nem lett pénzünk. Pontosabban annyi mindig jutott, hogy a versenyekre eljussunk vonattal – meséli Stefi. Nemzetközi kapcsolatra is szert tettek: két osztrák csapattal alakult családi- baráti viszony, a Klosterneuburggal és a Schremsszel. Ausztriában nagyobb sörözőkben, kocsmákban rendeztek komoly versenyeket, az össznépi események szenzációs élményt jelentettek.

Karcsi tízévesen kezdett Stefinél súlyt emelni. A termüket kétkezi munkával építették fel. – A Körmendi Dózsa MTE labdarúgócsapatának öltözőjét kaptuk meg. Az omladozó épületből próbáltunk összerakni egy súlyemelőtermet. Délelőtt betonoztunk, délután edzettünk, heti ötször három órát együtt töltöttünk. Volt, amikor nem fértünk el: 30-40 ember edzett együtt, várni kellett, ki mikor kerül sorra. Egymástól örököltük a súlyemelőcipőket, -mezeket. Aztán a meglévő mellé még a szertárrészt is hozzáépítettük – kimondottan jó súlyemelőtermünk lett. Azt leszámítva, hogy a fűtéssel mindig gondok voltak – nem volt aki befűtsön, és nem volt pénz szenet venni. A telek veszélyesebbek voltak, de tökéletes felszerelésben edzettünk: a határőrségtől kapott aláöltözet- molinóban. Ha kijutott valamelyikünk Schremsbe, olyan boldogok voltunk, mintha olimpiára mentünk volna. Nyilván voltak nehézségek, pityergések, de Stefi nagyon tudott motiválni. Eredménycentrikus volt mindenben, és pont annyira kemény, amennyire kellett. Abban a teremben nőtt fel a körmendi súlyemelők nagyja. Más értékrend volt, mint ma: a sportolók tisztelték egymást. A kosaras a súlyemelőt és a focistát, és viszont, és nagyon sokan sportoltak. Igaz, kevesebb külső inger is ért bennünket, de leginkább Stefi és Tubi (a nemrég elhunyt Galamb István) jelenléte kellett a sportéletben.

Karcsi, amikor Szombathelyre került középiskolába, Antalovits Ferenchez igazolt rövid időre, aztán visszatért Körmendre, bejárós lett. Fiatalon hagyta abba, 19 évesen emelt súlyt utoljára – akkoriban kezdett lejtmenetbe kerülni a sportág. A rendszerváltás körüli időszakban sok egyesület megszűnt. Körmenden sem volt, aki melléje álljon. Stefinek akkoriban a „pénzkeresés volt a feladata”.

– A súlyemelésen kívül egy dologhoz értek, a fuvarozáshoz. Volt olyan nyár, amikor megadatott, hogy minden hétvégét Riminiben töltsek – nem nyaraltam, így jöttek össze a fuvarok. Amellett nem lehetett edzősködni. Négy éve a betegségem miatt szálltam le az autóról: agyi aneurizmát állapítottak meg nálam. Három műtéten vagyok túl, a második altatásból nem jól ébredtem… Azóta mindent elkövetek a javulásért. A lényeg, hogy a kedvem mindig megmaradt.

Az elmúlt harminc évben a két férfi ritkán találkozott, felületes kapcsolatuk maradt. Stefi sokáig járt még versenyekre, háromszor indult masters-ob-n, mindháromszor második lett. Körmenden, utána Ausztriában emelt súlyt, edzőként is dolgozott. Karcsinak minimális kapcsolata maradt a sporttal, de a szép emlékekkel teli fiatalkort egyikük sem felejtette el. Két hónapja az egykori tanítvány kereste fel az edzőjét, és beszélt a tervéről, ő azonnal igent mondott.

– A Haladás VSE igazolt le súlyemelőként, de sosem leszek más, mint körmendi súlyemelő. A legközelebbi cél jövő május: ha minden jól megy, akkor nyugodt lelkiismerettel és a nekem is szimpatikus súlyokkal szeretnék bemutatkozni és leköszönni egy szeniorversenyen. Száz kilót szakítani és 120 kilót lökni reális cél lehet – mondja.

Körmenden zajlik a technikai edzés. Szombathelyen hétfőn és pénteken gyakorol. A célja erős versenyszellemmel társul, de cél az is, hogy jó karban maradjon. A súlyemelést nem lehet elfelejteni fejben, de a test felejt. Az ízületei, az izmai, a mozgáskoordinációja, a tenyerén felgyűrődött és leszakadt bőre is erre emlékezteti. És pszichésen sem egyszerű, hogy a közelében sem jár azoknak a súlyoknak, amelyeket anno megmozgatott.

– Ja kérem, ez nem balett. Mentél volna sakkozónak, de ott meg a ló nehéz – ezek Stefi válogatott ugratásai. Egyben azt is sulykolja: munkával bármit elérhet. Az eredmény nem csak úgy jön, a szél nem hozza. A súlyok felemeléséért meg kell dolgozni, és nincs olyan, hogy valami véletlenül sikerül. Ugyanakkor a pillanat mondja el, ki mire képes.

Kiemelt képünkön: Az első pillanattól kezdve lámpaláz nélkül dolgoznak együtt