Putesz, a Rába-parti Winnetou - Patonay Imrével múltról, kalandokról és kosármeccsekről

Patonay Imre - Körmend és kosárlabda minden szinten

Ötven esztendő legjobb tíz honi kosáredzője egyikeként tartják számon Patonay Imrét (56 éves). Immár második éve a zalaegerszegi(!) csapat szakmai tanácsadója. Az ő érdeme is, hogy a tavalyi szezonban bronzérmet szerzett a bajnokságban a szomszédos megyeszékhely gárdája.

Mégis a körmendiség(é)ről is beszélünk a Rába-parti városban nemrégiben - a 8-as főút mellett - megnyílt Gőzmalom nevű ristorantéban.

Tősgyökeres körmendi vagyok. Nekem még mindig ez jelenti a legtöbbet. Itt nőttem fel, itt csináltam mindent... A körmendi őrületben éltem minden szinten. Zene (Rolling Stones, Cream, Blind Fait, Led Zeppelin stb.), foci, kosár; élet. És pont a körmendiségembe gázoltak bele. Ez azért is bánt, mert még mindig nem tudom, mik lehettek az indokok... Bizonyos erők úgy gondolták, hogy ne itt tevékenykedjek. Azóta se mondta senki, még csak azt se, hogy bocs. Elég furcsa érzéseim vannak, amikor Körmenden kosármeccs van, és én nem megyek meccsre. 1972-ben még mint főszurkoló - a Fodor Sanyival együtt - vezényeltem öt-hatezer fős focis szurkolótábort, utóbb meg - kosárban - az első vidéki bajnokcsapat edzője voltam... Nagy problémának látom a mostani hatalomvágyást, pénzhajhászást. Amikor elvesznek az emberi értékek, nincs összetartozás. Kár, hogy nagyon sokan nem tudják, illetve elfelejtik, hogy honnan jöttek, mit kaptak. Azért remélem, talán jobb korszak következik...

Ahogy mondani szokás: ugorjunk. Gőzmalom...

Ahol most ülünk, itt egykor az Élgép működött. A könnyűfém-megmunkáló cégnél elég sokan dolgoztak, köztük egy barátom is, az Öspi nevű körmendi úriember. Hála isten, még él. Amikor ide belépek, mindig eszembe jut. Ő volt az, akit anno május elsején az elöljárók mint élmunkást köszöntöttek és tüntettek ki, holott a háromszázhatvanöt napból úgy hatvanat dolgozott...

Vártuk már, hogy megnyíljon, tudtuk, hogy nagyon színvonalas lesz a Gőzmalom. Körmendnek erre nagy szüksége van. Mindenki kíváncsi volt, hogy ezt a régi épületet hogyan tudják újjávarázsolni. Kiváló színvonalú szálloda, étterem lett, mediterrán teraszokkal. Igazi kuriózum.

Aztán időutazásba kezdünk: Nagyapám kovács volt, édesapám ezermester. Száz-százötven méterre volt tőlünk a Rába-part, ötvenre a Kauz-rét. Édesanyám járási vöröskeresztes elnökként két-három ezer aktivistával állt kapcsolatban. Tehát mind a két ágról jóindulatú ösztönöket örököltem. Apám az Édásznál dolgozott; itthon is sok mindent csinált, de soha senkitől nem fogadott el pénzt. Annak idején ő készítette el a katolikus templom kerítését. Emlékszem, hogy a nálam három évvel idősebb nővéremmel, Ágival nagy háborúink voltak. Második gyerekként, fiúként én voltam a kedvenc anyunál és apunál is... Azt, hogy legtöbbször engem respektáltak, nehezen nyelte le a nővérem. Volt, hogy egyszer leütött egy vízmerítővel úgy, hogy betörött a fejem. (A szüleink persze nem voltak otthon.) Aztán amikor már be volt varrva a fejem, meg jó nagy turbán volt rajta, megkért, hogy azt kellene mondani apuéknak, hogy a pincébe estem le. Hát, amikor este hazaértek, így is volt... A Kölcsey iskolába jártunk; Nagy igazgató úrnak az volt a beceneve, hogy Dzsambull; volt egy repülős balesete, és beépítettek a fejébe egy platinaszerűséget. Olyan rendes volt, hogy - direktor létére - az utca gyerekei nála nézhették este a tévét az igazgatói irodában. A gyerekeivel ott bámultuk. Ő szépen kávézott, kakaózott. Aztán amikor tíz óra lett, kiadta az ukázt: mindenki szépen menjen haza.

De olyan korszak is volt, amikor megtámadtuk az iskolát. Csatát vívtunk, mint a Pál utcai fiúk. U szöggel, csúzlival, bunkósbottal. Hogy megmutassuk, mi vagyunk a jobbak azoknál, akik védik... Akkoriban láttuk filmen az Egri csillagokat is... Történetesen a védők, az igazgató úr fiai vesztettek; mi kitűztük az épületre (nem egy kis házikó) a zászlót, a direktor megdicsért minket, a gyerekeit meg jól lecseszte.

Soha nem felejtem el, egyszer, negyedikes koromban, a hatvanas évek elején kaptam a nagybátyámtól - aki Kanadába disszidált - egy farmert. Bementem az iskolába. Akkor akinek farmerje volt, az volt a legmenőbb gyerek. Mindenki bámult... Vasárnaponként pedig édesapámmal templomba jártunk. Édes-anyám ugye nem járhatott vöröskeresztesként... Igaz, hogy közbe-közbe raportra hívták, hogy a férje és a gyerekek miért járnak templomba... Apám az egészet nagy ívben... Egy probléma volt, hogy rendmániás volt. Pakolgatott, pakolgatott, majdnem minden mise feléről lemaradtunk. Még a sarokról is visszafutott, hogy megnézze, elzárt, lezárt-e mindent.

Akkoriban utcák-terek bajnoksága volt Körmeden; a Simon-csapatban játszottam. Fociztam. (Hetedikben, nyolcadikban kezdődött a kosár.) Sokszor úgy tudtam ellógni, hogy mondtam apámnak, előbb misére megyek... Betettem a tornacipőt a kerítés zsalui közé, kimentem, ott aztán kivettem a csukákat, lefociztam, elrohantam a templomba, megkérdeztem, ki volt a pap, miről prédikált, délben pedig a faternak beszámoltam róla, így nem buktam le.

A cigivel viszont igen... A napközis tanároktól csentünk egy-egy szálat az Egál és a Kernusz haverommal. A kovácsműhely fölött kialakítottunk egy helyiséget, s amikor a fater nem látta, fölmásztunk, és ott cigiztünk. Csakhogy nekem egy gondom volt: soha nem tudtam leszívni. Mindig köhögtem. A zsindelyt egyszer az Egál elhúzta, és kiment a füst. Na, akkor lebuktunk a faternál. És én azóta, megmondom őszintén, nem is cigiztem. Hát, legfeljebb spiccesen egyet-egyet...

A mozi mellett volt egy salakos pálya. Ott röplabdáztak a nagyok: a Szabó Töcsiék. Örültünk, hogyha elütöttek egy labdát, és azt visszadobhattuk. Azért is örültünk, mert ha a papkertbe ment a labda, onnan diókat csentünk. Amiért persze senki sem szólt. A jóértelmű csibészségben nevelkedtünk fel.

A Rába-part megint egy külön fejezet. Az életem szerves részévé vált. Még inkább: talán egyenlő volt a gyerekkorommal... Bizony olyan is volt, amikor az apu húzott ki a vízből. Igaz, ami igaz: bravúroskodtam. A mederben vannak lyukak; ha az ember belelép valamelyikbe, megijed, és akkor van a balhé. Szerencsére az apu közel volt, kikapott. De azóta is csak bandában, csapatban úszunk le. A Rábáról tudni kell, hogy nagyon veszélyes. Elég jó úszó vagyok most is, de egyedül nem úszom le. Csak a kis társaságunk tagjaival. Bárkivel bármi történhet. Sajnos, volt rá precedens...

Az Ördög nagy homoksziget volt. Amikor a főiskolások még itt voltak, akkor az volt az egyik központ, meg az Édász környéke. Az öregfiúk jóvoltából - ugyan mi is próbáltunk segíteni - megépült a földes döngölt pálya, ahol elindult a körmendi kosárlabda... Szóval az Ördögsziget, a vasúti híd... Az volt az egyik kirándulás, hogy fölmentünk az Ördögszigeten a gátig; almát, szilvát szedtünk, ami volt... Ott állt a víz; egyet vízipólóztunk, aztán irány, föl a hídra! A vagányabbak azzal szórakoztak, no, szórakoztunk, hogy amikor jött a 424-es füstölve, akkor mindenki kiült a hídra, letolta a gatyáját a masinisztának, és ugrás bele a vízbe... A masiniszta meg húzta a gyufát... Onnan lentről meg mutogattunk neki. Utána leúsztunk a csatornán; vízifogózás, foci, kosár, bulizás. Az egész életünket ott éltük le. Akkor a Rába még tiszta volt, lehetett normálisan pecázni. Jó egy óra alatt megfogtuk a szükséges halmennyiséget, amit megsütöttünk. Volt egy nálam idősebb, főiskolás barátom, a keszthelyi Piacsek Bumbi, aki óriási fazon volt. Nyolc évig járt a kétéves iskolába, mert így meg lehetett úszni a katonaságot. Az volt a szórakozása, hogy békákat lődözött. Na, gyere-kek, gyerünk! Hát persze hogy élveztük. Mi is lőttük a békákat, ő levágta a combjukat, aztán sütés. Annyi béka volt! Szenzációs sütve a combjuk. A többi részükkel nem nagyon foglalkoztunk. Mi addig csak a csúzlihoz voltunk szokva. Nagy újdonság volt a légpuska, a légpisztoly.

Szusza bácsi, a leúszások. Ketyera, Simonék. Meg az öregek : Szabó Laci, Unger fivérek, Kőfalvi Gyuszi. S amikor már nagyobbak voltunk, elkészült a kosárpálya, akkor öt órakor kezdődtek a meccsek. Ott aztán nem volt fault; életveszélyes meccsek voltak. Keményedtünk. Ha valakit felgyűrtek a villanyoszlopra vagy a fára, akkor senki meg nem szólalhatott. Ment tovább a játék. Meg örültünk, ha két percre fölkerülhettünk az öregek közé. Ez nekünk akkor óriási élmény volt.

Mi a hagyományokat próbáltuk továbbra is ápolni; de most valahogy, úgy érzem, mintha minden elsikkadna. Még az is, hogy na, öt órakor jön a kosármeccs... Régen sokan leültek a pálya szélére, nézték a derbit, drukkoltak, röhögtek. Majd a vesztes fizette a köröket.

Putesz másik úgymond beceneve: bandavezér...

Amikor még fiatalabb voltam, úgy figyelgettem. Az öregeknél a már említett Szabó Töcsi meg az Unger Karcsi volt a vezéregyéniség. Valahol - nem is tudom igazán - bennem volt, hogy én szeretek szervezni, elindítani dolgokat. Megszerveztem egy-egy bulit, valahogyan jöttek utánam a korosztályom tagjai; együtt voltunk. Talán ebből alakult ki, hogy a mai napig is csapatorientált vagyok. Csapatban gondolkodom. Legyen jó kis egység. És ebben valahol mindig megtaláltam a szerepemet. Nem a központot, mert nem ez a lényeg, hanem ami a szervezést illeti...

Közbevetem, hogy közismert róla: mások fejével is tud gondolkodni.

Sőt, ha az ember még előre is tud gondolkodni, hogy a másik hogy gondolkodik... Igen, ez kell. A szakmához is. Akár a tanításhoz; megtalálni a hangot az elsősökkel, s persze a kollégákkal is, hiszen harmincöt éve tanítok. Tíz évig igazgatóskodtam a Somogyi Béla Általános Iskolában. Nagyon jó segítőim voltak Karakai Jocó és Jámboriné Mártika személyében. Négy évig igazgató-helyettes voltam. Megpróbálok a gyerek, a bíró, az ellenfél fejével gondolkodni. Ehhez higgadtság kell. Ami nem mindig volt rám jellemző.

Én voltam a Rába-parton a Winnetou. Akkoriban nem tévét néztünk, nem interneteztünk. Legalább négyszer-ötször elolvastam a Winnetou-t. Részleteket tudtam belőle kívülről. Egyszer az Ördögszigeten kidőlt egy fa, és heteken keresztül égett. S mivel én voltam a Winnetou, bekentek ezzel a vörös, égett fahulladékkal; teljesen olyan voltam, mint egy indián. Hazamentem, és anyám nem ismert rám. Befeküdtem a fehér ágyneműbe, amit utána nem tudtak kimosni. Két napig nem lehetett leszedni rólam ezeket a fakéregdarabokat. Aztán utána meghúzkodtak a földön, én meg csak azt hajtogattam, hogy Winnetou mindent kibír. Véres volt a hátam, de akkor sem adtam meg magam. Meghúzkodtak, meg beledobtak a vízbe az öregebbek. De hát minket így neveltek a Szekeres Jenőék, az Ungerék, a Szabó Laciék. Na, kis fiatalok... Először tényleg örültünk, ha visszadobhattuk a labdát, utána örültünk, ha játszhattunk. Nem volt kérdés, ki mit csinál. Mi, fiatalok tudtuk, hogy mi a dolgunk. Tréfából el szoktak bennünket agyabugyálni, de nem baj. Sőt. Jót tett. Aztán szép lassan jött a mi korosztályunk is. Átvettük a hegemóniát, illetve még az idősek nagyon jó tulajdonságait. Ezek bennem máig is élnek. Én is így gondolom az életemet, ahogyan akkor ők gondolkodtak. A Rába-parton tőlük tanultuk meg, mi az, hogy egyenesség. Erről szól(t) a történet. Banda van, de: szemtől szembe. Nincs hátulról mellbe, meg egyebek. Mi ebben nőttünk föl. A mai valóság nem erről szól, sajnos. Hanem hátulról mellbe. Ez óriási különbség.